le is teremtett minket. Még ez előtt a másik Tom bevallotta
nekem, hogy ő attól tart a legjobban, hogy netán majd ráordít
valaki. A kioktatás után, amit Davidtől kaptunk, a bátyám is
beismerte, hogy tulajdonképpen ő is ettől tartott a legjobban.
A meglepetésektől eltekintve, az idegen világ valósága főleg
azáltal érinti meg az embert, hogy kifárasztja. Afrikában
eltartott egy darabig, mire megszabadultam attól az érzéstől,
hogy akár Floridában is lehetnék. Végül is azonban a tanzániai
és kenyai nemzeti parkok óriási kiterjedése, a vadállatok
felfoghatatlanul hatalmas tömege rávezetett, hogy a
növényevők csordáit egy érintetlennek tetsző ökoszisztéma
lakóinak lássam; hogy gondolatban elhelyezzem őket a
történelem folyamatában, aminek a kezdetén még szabadon
kóboroltak az egész kontinensen; és hogy legalább egy kicsit
ráérezzek arra, hogy valóban milyen csodálatosak.
Vagyis elkezdtem látni őket. Feltűnt például, hogy milyen
furcsán nagy a zebrák feje, és milyen izmos a tomporuk, ahogy
felfelé vágtatnak egy lejtőn; teljesen megszelídíthetőnek tűntek,
és szinte lovagolhatónak, holott ez nyilván nem így volt, amit
igen figyelemreméltónak találtam. A nyársas antilopnak –
ennek a pompás állatnak – olyan hosszú szarva volt, hogy szinte
hátra se kellett fordítaniuk a fejüket, ha meg akarták vakarni a
farkuk alját. A zsiráfok olyan óriásiak voltak, hogy amikor
futottak, ami néha előfordult, olyan látvány volt, mintha
lassított filmet néznék. (Az apró madarak valószínűleg a mi