Jonathan Franzen - A világ végének vége

lemaradjon arról a pillanatról, amikor áthaladunk rajta. És
csakugyan fel is ébresztett hat harminckor, s közben megint a
„vörös vonalról” jópofáskodott. Amikor a hajó elérte a sarkkör
vonalát, Doug drámai hangon elkezdte a visszaszámlálást, az
ötösnél kezdve. Aztán gratulált „mindenkinek a fedélzeten”, mi
pedig Tommal tovább aludtunk. Csak később tudtuk meg, hogy
az Orion valójában már jóval hat harminc előtt áthaladt a
sarkkörön – olyan korai órán, amikor nem illik felébreszteni a
milliomosokat, és különben is még sötét van a fényképezéshez.
Kiderült, hogy Chris már napkelte előtt fenn volt, és a kabin
tévékészülékének képernyőjén követte a hajó koordinátáit.
Látta, ahogy a hajó lelassított, nyugatnak fordult, aztán csinált
egy hurkot, és teljes gőzzel elindult észak felé, hogy húzza az
időt.
Jóllehet Doug volt a hopmestere ennek az egész, enyhén
szektás jellegű szimulákrumnak, bennem volt iránta
rokonszenv. Ez volt az első idény, amit a Lindbladnál
expedícióvezetőként töltött, láthatólag kimerült volt, és
hatalmas nyomás volt rajta, hogy életre szóló élményt
szerezzen az utasainak, akik mivel végül is egyáltalán nem
voltak plutokraták, elvárták, hogy a pénzükért rendesen ki
legyenek szolgálva. Továbbá, amennyire meg tudtam állapítani,
rajtam kívül ő volt az egyetlen a hajón, aki valamikor elég
komoly madarász lehetett ahhoz, hogy listát vezessen az általa
látott fajokról. Már fölhagyott a listázással, de az egyik esti
összejövetelen előadott egy mulatságos történetet arról, hogyan
vallott kudarcot, amikor az első déli-georgiai útján megpróbált
becserkészni egy pityert. Ha nem törte volna magát olyan