Jonathan Franzen - A világ végének vége

eszeveszettül, hogy kiszolgálja azt a hajórakomány fényképezni
vágyó utast, közelebbről is szívesen megismerkedtem volna
vele.
Azt is le kell szögeznem, hogy az Antarktisz végül is igazolta
Doug lelkesedését. Soha azelőtt nem láttam még olyan
szemkápráztató tájat, aminek a szépsége szinte felfoghatatlan
volt, és nem is akartam elhinni, hogy ami előttem van, az
csakugyan valóság. Ez az utazás, amely nekem eleve
valószerűtlennek tűnt, végül is olyan helyekre vitt el, amelyek
csakugyan valószerűtlennek tűntek, habár jobb értelemben,
mint ahogyan előtte képzeltem. Jóllehet a globális felmelegedés
komolyan fenyegeti a kontinens nyugati oldalát övező
jégmezőket, magán az Antarktiszon még messze van az olvadás.
A Lemaire-csatorna mindkét oldalán csúcsos, fekete hegyek
emelkednek, melyek nagyon magasak, de azért mégsem
annyira, hogy egyszerűen csak hó borítsa őket; a hófúvások
valósággal betemették őket, egészen a csúcsukig, olyannyira,
hogy csak a legmeredekebb sziklafalakon látszott ki a hó alól a
kőzet. A széltől védett helyeken üveges volt a víz, mely feketén
csillogott a tömören szürke égbolt alatt, olyan áthatolhatatlanul
feketén, mint a világűr. A monokróm táj végtelenbe nyúló
feketéje, fehére és szürkéje közül éles ellentétet alkotva ütközött
ki az ősjég kékje. Bármilyen árnyalatot öltött is épp – a hajó
farvizén billegő jégtömbök kékes színét, az úszó, boltíves
jégkastélyok mélykékjét, vagy a borjadzó gleccserek hintőport
idéző kékségét –, nem akartam hinni a szememnek, hogy ezeket
a színeket a természet alkotta. Újra meg újra majdnem
felnevettem hitetlenségemben. Immanuel Kant úgy határozta