Jonathan Franzen - A világ végének vége

pingvinek pettyeztek, rögtön megpillantottam egy
ismeretlennek tetsző madarat. Mintha valami színes foltot
láttam volna a füle mögött, és valami sárgás árnyalatot a hasán.
Csak nem egy császárpingvin? A távcsövön át csak homályosan
láttam, és remegett is a kép, ráadásul pedig a madarat jórészt el
is takarta egy kis jéghegy, miközben vagy a hajó, vagy a jéghegy
még sodródott is. Aztán mire alkalmam lett volna rendesen
szemügyre venni, az eléje beúszó jéghegy teljesen eltakarta.
Mit lehet ilyenkor tenni? A császárpingvin alighanem a világ
legnagyobb madara. Százhúsz centi magas, A pingvinek
vándorlása című film sztárja, a tengertől százötven kilométerre,
a sarki tél kellős közepén költik ki a tojásaikat, a hímek
összebújva melegszenek, miközben a nőstények csúszkálva,
totyogva kikecmeregnek a nyílt vízre élelemért, és pontosan
ugyanolyan hősiesen küzdenek, mint Shackleton. De a madár,
amelyet megpillantottam, legalább hétszáz méternyire volt a
hajótól, és különben is nyomasztott, hogy én vagyok a
„problémás” utas, aki egyszer már feltartotta a társaságot.
Tisztában voltam azzal, hogy kínosan sokszor szoktam tévedni
a madarak meghatározásánál. Végtére is mekkora
valószínűsége volt annak, hogy amint találomra ráirányítom a
látcsövemet egy jégtáblára, mindjárt ott teremjen előttem épp
az a madár, amelyre a legjobban vágytam az egész úton? De
egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy esetleg csak képzeltem
azt a sárga foltot, és a színes árnyalatot a hasán. Miközben néha
persze előfordul, hogy a madarász szeme azt látja, amit látni
szeretne.
Néhány válságos pillanat után, teljes tudatában a tettem