Jonathan Franzen - A világ végének vége

valószínűleg az antarktiszi a legjobb Lindblad-út, talán csak a
Cortez-tengerit kivéve. Egy házaspár, akikkel nagyon jól
összebarátkoztam, Bob és Gigi, egy orvos és egy ápolónő, a
huszonötödik házassági évfordulójukat jöttek megünnepelni,
egy év késéssel. Egy férfi, aki nyugdíjas kémikus volt, azt
mondta, hogy ő azért választotta az Antarktiszt, mert már
kifogyott azokból a helyekből, ahol még nem járt. Örültem, hogy
senki sem mondta, hogy azért, mert látni akarta, mielőtt még
elolvad. A nagy meglepetés az volt, hogy szinte az egész út
során, se a személyzetből, se az utasok közül, senkit sem
hallottam akár csak említeni is a klímaváltozást.
Az is igaz persze, hogy az utasoknak tartott előadások nagy
részét elblicceltem. Nekem ott kellett állnom a kilátófedélzeten,
hogy bizonyítsam, igazi megszállott madarász vagyok. Mert egy
megszállott madármegfigyelő igenis egész nap kinn áll a metsző
szélben, a felcsapó hullámok sós permetében, a ködöt és a
szélvihart fürkészve abban a reményben, hogy talán megpillant
valami szokatlant. Még ha az ösztöne azt súgja is az embernek,
hogy nincs ott semmi érdekes, megbizonyosodni erről csak úgy
tud, hogy akár hosszú órákat is rászán, és tüzetesen szemügyre
vesz minden, a láthatáron felbukkanó madarat, minden egyes
antarktiszi cethojszát (mert kiderülhet róla, hogy valójában a
nagyon ritka gerlecsőrű cethojsza egy példánya), ahogy a
hullámok között cikázik, melyek színével tökéletesen egybevág
a tollazata, és minden vándoralbatroszt (mely esetleg
királyalbatrosz is lehet), amely épp azt mérlegeli, érdemes-e
követnie a hajó farvizét. A tenger kémlelése közben olykor
felfordul az ember gyomra, máskor kis híján jéggé fagy, és