Jonathan Franzen - A világ végének vége

lemezzel borítsunk, melyen azonban kis dudorok voltak,
amiktől kínszenvedés volt egyenesre gyalulni a széleit. Hosszú
délutánokat töltöttem acetongőzben, mire sikerült
letisztogatnom a gumiragasztót a műanyag lapokról, miközben
Tom meg egy másik szobában a dudorokat átkozta.
A munkám főleg anyagbeszerzésből állt. Reggelenként Tom a
kezembe nyomott egy listát, különféle szokásos és szokatlan
miegymással, amire az építkezésnél szükség volt, én pedig
végigjártam a Bowery és a Canal utca kereskedéseit, ahol
ilyesmit árultak. A Bowerytől keletre már a veszedelmes ábécés
utcák következtek, meg a lakótelepek, ami az én képzeletbeli
térképemen már no-go zóna volt. Alsó-Manhattan többi részén
azonban átélhettem azt az esztétikai élményt, amire vágytam. A
SoHo átalakulása még csak a kezdeti stádiumban tartott: az
utcák csendesek voltak, az öntöttvas oszlopokról tenyérnyi
lemezekben hámlott a festék. A Broadway alsó végét a
konfekcióműhelyek munkásai népesítették be, a Canal utca
alatt elterülő városrész meg mintha a hetvenes évekből maradt
volna itt, mintha az épületek maguk is csodálkoztak volna, hogy
még állnak. Július negyedike hétvégéjén V.-vel és Jon Justice-szal
felmásztunk a lábakon álló régi Nyugati Magasútra (amely már
le volt zárva, de a bontása még nem kezdődött el), és tettünk
egy sétát az új Világkereskedelmi Központ (neo-brutál, de akkor
még nem tragikus emlékű) toronyházai alatt, és egy teremtett
lelket sem láttunk, se fehéret, se feketét. Huszonegy éves
koromban éppen az ilyen romantikusan néptelen városi
látképekre vágytam.