Jonathan Franzen - A világ végének vége

Negyedike estéjén, amikor a Morningside Heightsben már olyan
durrogás volt, mintha legalábbis az ostromlott Bejrútban
járnánk, átmentünk V.-vel az East End sugárútra, hogy egy
barátnőnk, Lisa Albert szüleinek a lakásából nézzük végig a
hivatalos tűzijátékot. Nagyon meghökkentett, amikor a ház
liftjéből egyenesen a lakás előszobájába léptem. Amikor a
szakácsnő megkérdezett, hogy nem kérek-e egy szendvicset, azt
feleltem, hogy igen, kérek szépen. Soha azelőtt fel se merült
bennem, hogy Albert és a magam családi háttere ne nagyjából
ugyanolyan volna. Olyan lakást, mint amilyen Albertéké volt, én
akkor el se tudtam képzelni, aminthogy azt sem, hogy valaki,
aki csak öt évvel idősebb nálam, mint Greg Heisler, bérelt
furgonok és csapatnyi segédszemélyzet fölött rendelkezhet.
Ezenkívül pedig volt még egy nádszálvékony és lélegzetelállítón
szép felesége is, Pru, aki Ausztráliából jött, légiesen könnyű,
fehér nyári ruhákat hordott, és nekem Daisy Buchanan jutott az
eszembe róla.
A gazdagok és szegények közötti választóvonal nem volt
független a városban húzódó másik nagy választóvonaltól, csak
épp ez a határ földrajzilag nem volt olyan egyértelmű, a
számomra pedig sokkal könnyebben átjárható volt. Az egyik elit
egyetemen folytatott tanulmányaim igézetében úgy képzeltem,
hogy az irodalomelmélet gyakorlati alkalmazásával rövidesen
le fogjuk váltani a kapitalizmus politikai gazdaságtanát, közben
azonban neveltetésem révén fesztelenül mozogtam a gazdagok
térfelén. Abban az előkelő belvárosi étteremben, ahová V. New