Jonathan Franzen - A világ végének vége

óriás szarvascsőrű madár szárnycsapásait halljuk, amint a
tenger felől lakmározni érkezik a fák között. Hatalmas, sárga
csőre van, és vaskos fehér combja; olyan, mint egy tukán és egy
panda kereszteződése. Látva, ahogy körbe-körbe kúszik felfelé a
fák törzsén, és békésen eszegeti a gyümölcsöt, az ember
elérzékenyül és sírva fakad, mert elfogja az egyik legritkább
érzés: a színtiszta öröm. Aminek semmi köze sincs ahhoz, hogy
mire vágyik, mije van, vagy mije nincs. Csakis abból a
bámulatos tényből fakad, hogy ez az óriási, szarvascsőrű madár
létezik, és mit sem törődik velünk.
Szépségükhöz és fontosságukhoz a madarak radikális
mássága is hozzátartozik. Mindig itt vannak köztünk, de
sohasem velünk. Ők a másik világuraló állatfaj, mely az
evolúció során kifejlődött, és irántunk mutatott közönyüknek
figyelmeztetésül kellene szolgálnia a számunkra, hogy nem
vagyunk minden dolgok mértéke. A történeteink, melyeket a
múltról mesélünk magunknak, vagy a jövőről álmodunk, merő
képzelgések csupán, melyekre a madaraknak egyáltalán nincs
szükségük. A madarak kizárólag a jelenben élnek. Jelenleg
pedig, habár a macskáink és az ablakaink, meg a vegyszereink
milliószámra pusztítják őket évről évre, és néhány fajuk, főleg
az óceáni szigeteken már visszahozhatatlanul kiveszett,
egészében véve a madarak világa még nagyon is életerős. Az
egész földkerekén – dióhéj nagyságú, apró fészkekben, vagy
szénakazalnyi óriás alkotmányokban – mindenhol csibék
kocogtatják a tojásuk héját, hogy kitörjenek a napvilágra.