Jonathan Franzen - A világ végének vége

úgy üljek be a kocsimba, amikor bevásárolni megyek, hogy ne
jusson az eszembe az ökológiai lábnyom, amit magam után
hagyok, és ne legyen miatta lelkiismeret-furdalásom. Amikor
azonban elkezdtem madárlesre járni, és aggasztani kezdett a
madarak sorsa, a kereszténység egy másik irányzatának a
hatása alá kerültem, melyet Szent Ferenc példája ihletett, és
amely azt tanítja, hogy a konkrét és sérülékeny természetet kell
szeretni, mindig azt, ami épp itt van a szemünk előtt.
Adományokkal támogattam az American Bird Conservancy
programjait és az Audubon helyi szervezeteit. Még a
legrémisztőbben lepusztult táj is lelkesedést váltott ki belőlem,
ha madarak is lakták.
Közben azonban kínos ellentmondásba kerültem magammal
a klímaváltozás kérdésében. El kellett fogadnom, hogy ma ez a
környezetvédelem legnagyobb ügye, de egyben elnyomva is
éreztem magam, amiért minden mást maga mögé utasított.
Nemcsak bűntudatot ébresztett bennem, valahányszor beültem
az autómba, de egyben önzőnek is éreztem magam, amiért
jobban törődöm a ma élő madarak, mint a jövő emberiségének
a sorsával. Mit számít, hogy hány sast és kondorkeselyűt ölnek
meg a szélturbinák lapátjai, ahhoz képest, hogy a világtengerek
vízszintemelkedése milyen hatással van a legszegényebb
országok lakosságára? Vagy az Andok őshonos köderdei
madarainak jövője ahhoz képest, hogy az Andokban tervezett
vízi erőműveknek milyen kedvező hatásuk lesz az
atmoszférára?
Száz évvel ezelőtt a National Audubon Society még harcos
szervezet volt, amely hadjáratot hirdetett a madarak felelőtlen