Jonathan Franzen - A világ végének vége

elterjedtségét illusztrálták, megállapítható volt, hogy a jelentés
az illető faj jelen elterjedtségét veti egybe a klímaváltozás utáni
jövőben feltételezett elterjedtségével. Ha nagy volt az átfedés a
kettő között, azt feltételezték, hogy az illető faj fenn fog
maradni. Ha nem volt átfedés, vagy csak csekély mértékű, akkor
azt, hogy a faj beszorul a lakhatatlanná vált régi élettere, és az
eleve ellenséges új közé, ezért fennáll a veszélye, hogy ki fog
veszni.
Bár egy ilyen modell hasznos lehet, nagyon sok
bizonytalanság terheli. Az egyes fajok ma valóban bizonyos
meghatározott átlaghőmérsékletű életteret laknak, ez azonban
nem jelenti azt, hogy ne lennének képesek magasabb
hőmérsékletet is elviselni, ne tudnának némileg eltérő, északibb
környezethez is alkalmazkodni, vagy hogy a hőmérséklet
emelkedésével ne menne át változáson ez az északibb
környezet is. Az észak-amerikai madárfajok, miután
evolúciójuk során perzselő júliusi napokkal és hideg
szeptemberi éjszakákkal egyaránt meg kellett küzdeniük,
általában jobban tűrik a hőmérséklet-ingadozást, mint a trópusi
fajok. Lehet, hogy ismerős kerti madaraink némelyike 2080-ra
eltűnik, ugyanakkor a helyüket valószínűleg elfoglalják majd
ma délebbre élő fajok. Még az is elképzelhető, hogy Észak-
Amerika madárvilága éppenséggel változatosabb lesz, és nem
szegényebb.
Az Audubon által a kampánya népszerűsítésére használt
fehérfejű rétisas valójában nagyon különös választás volt. A faj
ötven évvel ezelőtt – mielőtt a DDT-t betiltották volna – már
csaknem kihalt. Ma már csak azért kell aggódni a jövője miatt,