Jonathan Franzen - A világ végének vége

nyüzsögniük kellett volna az itt áttelelő vagy átvonuló
vízimadaraknak és gázlómadaraknak. Ennek ellenére egy
tavacska kivételével, melyet helyi halászok őriztek, meg egy
távoli kis sziget borzasgödény-kolóniájától eltekintve –
mellesleg az albánok nagyon büszkék rá, hogy ez a kihalófélben
lévő, méltóságteljes madár rendszeresen náluk vendégeskedik,
habár Enver Hodzsa azért pelikánokra is vadászott –, a parkban
alig mutatkoztak madarak. Még tőkés récét sem láttunk.
Aztán ahogy tovább autóztunk a tengerparton, hamarosan az
okra is fény derült: egy csapat vadász csalimadarakat állított fel,
és kormoránra meg godára vadászott. A nemzeti park
igazgatója, aki a kísérőnk volt, dühösen felszólította a
vadászokat, hogy távozzanak, ekkor azonban az egyikük
elővette a mobilját, hogy felhívja a minisztériumi
összeköttetését.
– Maga megőrült? – förmedt rá a park igazgatója. – Nem érti,
hogy a miniszterhelyettessel vagyok itt?
Bino minisztériuma kellő nagyságú terület felett rendelkezik,
legalábbis papíron, a vándormadarak és az itt költő egészséges
méretű madárpopuláció fenntartásához. „Amikor a
természetvédők megértették, hogy a gazdasági fejlődés
veszélybe sodorhatja a biodiverzitást – mondta Bino –, úgy
gondolták, hogy a legjobb lesz minél jobban kiterjeszteni a
védett területek hálózatát, amíg még az ipar el nem éri ezeket
is. Csakhogy fegyveres embereket nem könnyű féken tartani –
ahhoz a rendőrségre is szükség van. Amikor 2007-ben lezártunk
egy bizonyos területet, négyszáz vadász jelent meg a
helyszínen, akik mindenre lőttek, ami eléjük került. Akkor