kiszállt a rendőrség, és el is koboztak néhány puskát, de aztán
két nap múlva közölték velünk, hogy ez nem az ő problémájuk.
Sajnos, a védett területekért felelős erdőgazdasági
tisztviselőkre ma is érvényes a régi, kommunista vicc: az állam
úgy tesz, mintha fizetné őket, ők meg úgy tesznek, mintha
dolgoznának. Következésképp nemigen tartják be a törvényeket
- amire az olasz vadászok, akiket otthon kötnek az EU előírásai,
hamar rájöttek, és Hodzsa halála után természetesen ki is
használtak. Az egy hét alatt, amit Albániában töltöttem,
egyetlen olyan természetvédelmi körzetben sem jártam, ahol ne
találkoztam volna olasz vadászokkal, pedig akkor a már nem
védett területeken is véget ért a vadászidény. Ráadásul az
olaszok minden esetben betiltott madárhanglejátszó
berendezéseket is használtak, és annyi madarat lőttek,
amennyit csak akartak.
Második karavastai látogatásomon, amikor nem volt velem
Bino, felfigyeltem két, terepszínű ruhába öltözött, puskás
emberre, amint éppen beszálltak a csónakjukba; láthatólag
sürgős volt nekik, hogy ellökjék magukat a parttól, mielőtt még
megszólíthatnám őket. Az egyik albán kísérőjük, aki ott maradt
a parton, azt állította róluk, hogy albánok, de amikor utánuk
kiáltottam, olaszul válaszoltak.
– Na, jól van... ezek olaszok – ismerte el az albán kísérő,
miközben a két vadász elhúzott a motorcsónakjával. – Bariból
jöttek, kardiológusok, nagyon jó felszerelésük van. Tegnap
hajnaltól ma éjfélig kinn voltak.
– Tudják, hogy már vége a vadászidénynek? – kérdeztem.
– Hát nem hülyék.