HETVENKETTEDIK JELENET
A hosszú hazaút
Beata azonnal elsírja magát, amint meglátja a Little Mix nevét a metróban
egy plakáton.
- Én sem vagyok kőből – szipogja.
És amikor a Little Mix tagjai a színpad négy padlónyílásán keresztül
kiemelkednek az O2 Aréna színpadára, ő is, Svante is sikítani kezd. De
senki sem sikít hangosabban, és senki sem sír jobban, mint Beata. Egyetlen
mixer sem képes minden egyes szólamot és minden egyes sort úgy velük
énekelni, ahogy ő teszi.
A koncert után beülnek az elektromos meghajtású autóba a Csalagút felé,
hogy vonattal átkeljenek a csatornán, és végül hazaérjenek Kungsholmenre.
Beata fáradhatatlan. A hátsó ülésen ül, sütit rágcsál, és a legnagyobb
hangerővel hallgatja végig az összes lemezt. Ha Little Mixről van szó,
akkor szó sincs hangérzékenységről – az legyen csak hangos.
Amikor elérkezik az este, a számítógépen nézi a Jóbarátokat. Külön
szobában alszik a szállodában, és ennek a tökéletes káosznak a kellős
közepén is nyugodt, mert mindez az ő feltételei alapján történik. Élvezi, és
ha már gurul az autó, akkor minden a legnagyobb rendben.
Eindhoven előtt megszólal a telefon. Egy kiadó érdeklődik, hogy Svante és
én akarunk-e társszerzők lenni egy klímaváltozásról szóló könyvben.
Nagyszabású, reményteljes könyv lenne, erősen nyomott áron, hogy minél
több emberhez eljusson. A főszerkesztő ecsetelni kezdi, milyen szerepet
szánt nekünk a könyvben, és hogy mennyire fontos, hogy együtt adjunk ki
egy olyan könyvet a környezetvédelemről, amely valóban nagyon sok
emberhez eljuthat.