Több mint harminc éve élek itt – mondja a recepciós hölgy, amikor újabb
adag zabkását helyez a reggelizőasztalra. – És soha nem éltem meg ehhez
hasonlót. Hogy egész éjjel húsz foknál is melegebb van. Ez egészen
különleges.
Úgy tudom, hogy ha az éjszakai hőmérséklet meghaladja a húsz fokot,
azt már trópusi éjszakának hívják – válaszolja neki Svante. – Ez bizonyára
nem túl gyakran fordul elő itt az északi sarkkörön túl – folytatja nevetve,
nehogy megint elkövesse ugyanazt a hibát, amit az előző szállodában.
De itt nem fogadják ugyanolyan egyöntetű elragadtatással a meleget,
mint lenn Luleåban. Itt inkább egyfajta óvatos nyugtalanság észlelhető a
szokatlan nyári meleg miatt, és a szállodai személyzet mintha nem tudná,
mit válaszoljon a vendégek kérdésére, hogy hol lehet „árnyékban túrázni”,
vagy hogy „milyen meleg lesz ma a kopár hegyekben”, vagy „fel lehet-e
mászni a Lapporten nevű különleges hegyi formációhoz ebben a hőségben”.
Svante vesz a szállodai zabpehelyből, és nem kérdezi meg, hogy van-e
esetleg zabtejük, semmiképp sem szeretné megkockáztatni, hogy azt
gondolják róla, hogy előkelősködik, másoknál többre tarja magát.
Szóval stockholmi.
Mintha ez nem derült volna már ki az autóból kilógó elektromos
töltőzsinórból... Greta Roxyval összeszorítva eszeget az asztal túloldalán.
Rozskenyeret eszik, mint mindig. És csak kétféle márkát hajlandó. Üresen.
Meleg van az étkező teraszán. A vaj megolvad a kenyéren, lehetnének
akár Olaszországban vagy Barcelonában is. Svante tölt egy negyedik csésze
kávét, közben szép lassan elmennek az utolsó vendégek is, és a szálloda
személyzete letelepszik a szomszédos asztalhoz, pihennek egy kicsit a
reggeli napsütésben.
