Sokak szemében látszik, amikor találkozunk velük az utcán, az
üzletekben.
A politikusok kimódolt, leereszkedő, gúnyolódó megjegyzései apró
magok, amelyeket gondosan elvetnek a közösségi média termékeny
talajába, és amelyekből aztán rövid idő alatt a legmélyebb gyűlölet és
megvetés erős törzsű fája nő ki. De ez egyáltalán nem jelent számunkra
meglepetést.
Arra viszont nem számított Greta, hogy gyűlölet és gúnyolódás még a
családunkhoz legközelebb álló személyektől is érkezhet. Sőt, még közeli
családtagoktól is.
- Ha valaki nem látja át teljességében az éghajlatváltozás okozta
válságot, akkor természetesen teljesen érthetetlen az, amit csinálok, hiszen
tudom, hogy szinte senki semmit nem tud erről a válságról – mondja újra és
újra.
Sok mindent mond újra és újra.
Mint valami mantrát. - Az iskolasztrájk független minden pártpolitikától, mindenkit szeretettel
látunk – ismétli el már ki tudja hányadszor egy arra járónak, aki
megkérdezi, hogy politikai tüntetésről van-e szó.
Svante néha odanéz, hogy meggyőződjön róla, minden rendben zajlik.
Ezt naponta többször megteszi.
Greta az egyik falnál áll, úgy tízen vannak körülötte. Látszik rajta, hogy
stresszként éli meg a helyzetet. A Dagens Nyheter újságírója megkérdezi,
hogy készíthetnek-e vele egy felvételt, és Svante a szeme sarkából látja,
hogy valami nem stimmel. - Várjanak, meg kell beszélnünk valamit – mondja, és félrehúzza Gretát
az egyik oszlop mögé. A kislány egész teste feszült, kapkodja a levegőt.
Svante azt ismételgeti neki, hogy nincs semmi baj. - Most hazamegyünk – mondja neki. – Jó lesz?
Greta a fejét rázza. Sírva fakad. - Nem kell folytatnod. Már most többet tettél, mint bárki más. Hagyjuk
az egészet, és menjünk haza.