Amikor megfosztják őket a legkézenfekvőbb alapfeltételektől?
És mindezek mellett még csak nem is szavazhatnak.
Így még kevésbé van rá lehetőségük, hogy befolyásolják a gazdasági
életet, a kutatást, a tömegtájékoztatási eszközöket vagy a politikai
döntéseket.
Akiket a legjobban sújt az egész, ott állnak mindennemű lehetőség
nélkül, nem tudják befolyásolni az eseményeket.
Saját kényelmünk hirtelen ellentétbe került az ő jövőjükkel.
Mindaz, amit úgy érzünk, hogy meg kell tennünk.
Saját szabadidős programjaink szemben az ő túlélési feltételeikkel.
Saját növekedésünk az ő világuk kárára.
Saját hobbijaink szemben az ő alapvető emberi jogaikkal.
Végtelenül tragikus, hogy – jó régóta – pontosan ugyanezt vétettük a világ
szegény országaiban élőkkel szemben is.
De ez az érv szemmel láthatóan nem számít.
Mert nem törődünk velük.
Egyszerűen fütyülünk rájuk.
De a saját gyermekeink és unokáink legtöbbünk számára mégsem
hagyhatók ennyire egyszerűen figyelmen kívül.
Úgy tűnik, az iskolasztrájk működik.
Dőzsölő életmódunk és az örökség között, amit az elkövetkező
generációkra hagyunk, pontosan annyi súrlódást és ellenállást okoz,
amennyire szükség van ahhoz, hogy folyton-folyvást új vitákat és új, erős
érzelmeket keltsen.
Új szemszögből láttassa a kérdést.
Mindezt természetesen nem szándékosan.
Mert az ilyesmit nem lehet tervezni.
Az ilyesmi csak úgy történik.
Millió próbálkozásból egyszer.
Vagy talán milliárdból.