- Mindenkit arra biztatunk, hogy ugyanezt tegye. Üljön le országának
parlamentje, vagy akár a közeli városháza elé, addig, amíg országa el nem
kezd a kétfokos klímacélért tenni. Kevesebb időnk van, mint gondoljuk. A
bukás katasztrófát jelent.
Greta jobb kezében tartja a mikrofont, baljában a papírt, erről olvassa a
beszédét. Hangja határozott, idegességnek a legkisebb jele sincs. Úgy tűnik,
jól érzi magát ebben a szerepben ott elöl. Sőt, néha még el is mosolyodik. A
hallgatóság közt álló Svante is megnyugodott. - Óriási, a mindennapi életünket befolyásoló változásokra van szükség,
és ezekben mindannyiunknak részt kell vennünk. Főleg nekünk, az eddig
szinte semmit sem csináló gazdag országokban lakóknak. A felnőttek
elbuktak, beleértve a politikusokat és a sajtót is, mert nem hajlandók
tudomást venni a helyzetről, ezért nekünk kell cselekednünk. Mától kezdve.
Mindenkit szeretettel fogadunk. Mindenkire szükségünk van. Kérjük,
csatlakozz!
Köszönöm.
A hallgatóság feláll. Kiabál, tapsol. - Maga most biztos nagyon büszke – mondja Svantének a mellette álló
nő, felismerte benne Greta apját. - Büszke? – ismétli meg a szót Svante. Nagyon hangosan, hogy
túlharsogja a közönség éljenzését. – Nem, nem büszke vagyok. Csak
végtelenül boldog, boldog, hogy a lányom újra jól érzi magát a bőrében.
Az ováció egyre folytatódik. Greta odahajol Edithez, valamit súg a fülébe.
Bólintanak egymásnak.
És Greta olyan szépen mosolyog, ahogy azt még soha életében nem
láttuk tőle.
Én mindezt élőben látom a telefonomon az Oscarsteatern
színészfolyosóján.
A könnyeim nem akarnak elapadni.