egy élő, érzelmekkel, tudattal és lélekkel rendelkező lény megdarált izma.
Greta recehártyáján rögzült a szemétsziget képe.
Sírni kezd és haza akar menni, de nem lehet hazamenni, és itt az
iskolában döglött állatokat kell enni, márkás ruhákról, sminkről és
mobiltelefonokról kell beszélgetni.
El kell venni egy teli tányért a pultról, lehet azt mondani róla, hogy
undorító, s miután elég ideig turkált benne az ember, az egész tál ételt
beleboríthatja a szemetesbe – anélkül, hogy bárki is azt hinné róla, hogy
autista vagy anorexiás vagy bármi más, akivel csak a baj van.
Grétáról kimondtak egy diagnózist, de ez még nem zárja ki azt, hogy neki
van igaza, és mi vagyunk azok, akik tévedünk.
Mert bárhogy is igyekezett, nem sikerült megoldania azt az egyenletet,
amely mindenki másnak sikerült. Az egyenletet, amely a belépőjegyet
jelenti a működő hétköznapokba.
Mert ő látta azt, amit mi többiek nem akartunk látni.
Greta azon kevesek közé tartozott, akik szabad szemmel látták a
körülöttünk lévő szén-dioxidot. A láthatatlant. Azt a színtelen, szagtalan és
hangtalan mérget, amiről a mi generációnk úgy döntött, hogy egyszerűen
figyelmen kívül hagyja. Gréta látta mindezt, természetesen nem a szó
szoros értelmében, de látta, hogyan áramlanak ki az üvegházhatású gázok a
kéményeinkből, felfelé kígyóznak a levegőben, és gigantikus, láthatatlan
szemétteleppé változtatják a légkörünket.
Ő volt a gyerek, mi voltunk a császár. És mindannyian meztelenek voltunk.