Egy ilyen hátrányos helyzetet meg lehet osztani. A családtagok is
viselhetik a teher egy részét, utat vághatnak, osztozhatnak a
bonyodalmakban, és már ez is jelenthet segítséget. Megfelelő segítséggel és
alkalmazkodással ez a probléma, a gyermek növekedésével párhuzamosan,
igen gyakran erősen lecsökken. De ha valaki nem kap segítséget, akkor
tapasztalatunk szerint a probléma gyorsan növekedni kezd, szétterjed, és
fennáll annak a veszélye is, hogy az egész család többé-kevésbé érintett
vagy félig-meddig hátrányos helyzetű lesz.
És pontosan ez történik most több tízezer svéd családdal – olyan
családokkal, amelyek bizonyos mértékig a társadalom peremén élnek,
egyfajta kirekesztettségben, amiről úgy tűnik, senkinek még csak fogalma
sincs.
Mert itt nincs semmiféle anyagi érdekeltség. Nincsenek lobbicsoportok.
Mert a láthatatlan gyermekek és a láthatatlan családtagok szólni sem
képesek. Ez túl sok energiát igényel, és tulajdonképp nekem sincs hozzá
erőm, hogy írjak erről. Mert a sorok között megbújik egy történet, amelyet
nem lehet elmondani. Túlságosan bonyolult. Túlságosan megviseli az
embert.
Ez a történet túlságosan megalázó azok számára, akik átélik – és
pontosan ezért kell elmondanom.
Úgy érzem, kötelességem, mivel nekem megadatott a lehetőség, hogy
meghallgassanak engem. Beszélnem kell arról a rengeteg, szinte
mindennapos telefonbeszélgetésről a tanárokkal és orvosokkal, amelyekre
szükség volt ahhoz, hogy megkönnyítsük és egyáltalán lehetővé tegyük a
hétköznapokat. A technikatanárral, a helyettes matematikatanárral, az
osztálytárs édesapjával. Vagy arról a sok ezer emailről, amelyet késő este
kellett elküldeni a tanároknak, hogy a gyerekek megnyugodjanak és aludni
tudjanak. Arról, hogy újra és újra rákényszerültem, hogy épp én legyek az,
aki emlékeztet valakit arra, hogy ami a legjobb a többség számára, az az
egyén számára akár a legrosszabb is lehet.
Írni kell arról, hogy csoportot kellett váltani a testnevelésórán, arról, hogy
a feleltetés nem működik. Hogy törölni kellett a kirándulást. Hogy elfogyott