Greta Thunberg - Eg a hazunk

szereti, ha bármi is másképp van. Leülök kint, és várok.
Minden kedden ott ülök két órát. Nem moccanhatok onnan, még a
mosdóba sem mehetek, mert akkor Beata nyugtalan lesz. Egész idő alatt
látnia kell engem az ajtórésen keresztül.
Érzem, hogy a basszustól megremegnek a falak, beleremeg a padló.
Nyugtalankodni kezdek. Nem szokott ilyen hangos lenni a zene. A
telefonomon keresztül megválaszolok néhány emailt, igyekszem valami
hasznosat tenni. Egy kis idő múlva beosonok a táncterembe, és a függöny
résén keresztül kukucskálok. Odabenn üvölt a zene, és nyolc lány utcai
táncot jár, míg a helyettesítő tanár előttük állva ordítja a tánclépéseket. A
kilencedik kislány egyáltalán nem táncol – a terem közepén áll, befogja a
fülét és hüppög. Egész teste rázkódik a sírástól.
Berohanok a terembe, és ezredszer kérem, hogy csökkentsék a hangerőt,
és azt ordítom a tanárnak, hogy nem látja, hogy sír a kislány!? De a
helyettesítő tanár nem érti, mi köze neki ehhez. Fogom Beatát, és
hazamegyünk. És ezzel a tánc is bevonul a sikertelen csoportos
foglalkozások hosszú sorába.
De még mielőtt elindulunk, meg kell ölelnem.
Sokáig. Kétségbeesetten sír a karjaimban, rettenetes érzés, ugyanakkor
végre érezhetem, hogy most végre olyan anya lehetek, akire szüksége van a
gyerekének.
Hosszú idő óta először tarthatom újra karjaimban szeretett lányomat.
Kissé olyan érzés, mintha számkivetettségben töltött egész élet után végre
hazatértem volna.
Ez a legcsodálatosabb pillanat.
Az összes közül.