Mire újból ki tudta nyitni a szemét, már eltűnt Harrison fényképe. A képernyőt a
hús-vér Harrison töltötte be.
A csörömpölő, bohóckülsejű, hatalmas fiatalember a stúdió közepén állt. Még
mindig kezében szorongatta a kiszakított stúdióajtó kilincsét. Táncosnők,
technikusok, zenészek és tévébemondók térdeltek előtte rémülten, halálukat várva.
- Én vagyok a Császár! – kiáltotta Harrison. – Halljátok? A Császár vagyok!
Mindenkinek azt kell tennie, amit mondok, de tüstént! – Dobbantott, mire
megremegett a stúdió. – Még ahogy előttetek állok – bömbölte – , megnyomorítva,
megbéklyózva, beteggé téve, még így is én vagyok a legnagyobb uralkodó, aki valaha
élt. Most pedig nézzétek, hogyan válok azzá, akivé lehetek!
Harrison elázott selyempapírként szaggatta el esélykiegyenlítő hámjának szíjait,
azokat a szíjakat, amelyek garantáltan két és fél tonna súlyt bírnak el.
Az ócskavas esélykiegyenlítők csörömpölve hullottak a padlóra.
Harrison a fejhámját záró lakat füle alá dugta a hüvelykujját. A fül elpattant, mint
egy zellerszár. Harrison falhoz csapta a fejhallgatóját és a szemüvegét.
Elhajította gumilabdaorrát, mire előtűnt egy férfi, akit még Thor, a mennydörgés
istene is tisztelt volna.
- Most Császárnét választok magamnak!– mondta, és lenézett a kushadó
emberekre. – Az első asszony, aki föl mer állni, elnyeri társát és a trónt!
Eltelt egy pillanat, azután az egyik táncosnő emelkedett föl fűzként hajladozva.
Harrison kirántotta a lány füléből a szellemi esélykiegyenlítőt,. majd csodálatos
gyöngédséggel megszabadította súlyos terheitől. Végül levette róla az álarcot.
Vakító szépség állt előtte. - Nos – kérdezte Harrison, kézen fogva a lányt – , megmutassuk az embereknek,
mit is jelent az, hogy tánc? Zenét! – parancsolta.
A zenészek visszaültek a székükre, és Harrison róluk is leszaggatta az
esélykiegyenlítőket.
- Úgy játsszatok, mint még soha – utasította őket – , és én bárót, herceget, grófot
csinálok belőletek.
Megszólalt a zene. Eleinte olyan volt, mint máskor: normális – olcsó, banális,
hamis. Erre Harrison fölrántott két zenészt a székről, vezényelt velük, mint két
karmesteri pálcával, és elénekelte, hogyan játsszák a muzsikát. Azután visszavágta
őket a székre.
Újra felhangzott a zene, de most már sokkal jobban.
Harrison és Császárnéja egy darabig csak hallgatták a zenét, olyan elmélyülten
hallgatták, mintha a szívdobogásukat igazítanák hozzá.
Lábujjhegyre álltak.
Harrison a lány karcsú derekára tette hatalmas tenyerét, hogy megéreztesse vele a
hamarosan bekövetkező súlytalanságot.
És azután örömüktől és szépségüktől hajtva a levegőbe szökkentek!
Nemcsak az ország, hanem a gravitáció és a mozgás törvényeit is semmibe vették.
Forogtak, keringtek, pörögtek, ugráltak, szökelltek, kergetőztek és libegtek.
Szökelltek, mint szarvasok a holdon.
A stúdió mennyezete tízméternyire magasodott fölöttük, de a táncosok minden
ugrással közelebb kerültek hozzá. Nyilván meg akarták csókolni a mennyezetet.
Meg is csókolták.