Ezzel végre zavarba hoztam. Nem mondott semmi többet, de a csövei fényesen
ragyogtak, mutatva, hogy minden wattal, amit az áramkörei elbírnak, a sorson
tűnődik. Hallottam, ahogy Pat közeledik a folyosón táncoló léptekkel. Nem volt már idő
megkérni EPICAC-ot, hogy fogalmazza meg a leánykérést. Most áldom az eget, hogy
Pat még idejében megjelent. Megkérni EPICAC-ot, hogy írja meg a szöveget, amellyel
megszerzem a nőt, akibe ő is szerelmes, irtózatosan szívtelen lett volna. Nem
utasíthatta volna vissza, hiszen teljesen automatikus. Ettől a végső megaláztatástól
megkíméltem őt.
Ott állt előttem Pat, és a cipője orrát nézte. Átöleltem. A romantikus alapokat
EPICAC már lefektette a költeményeivel.
- Drágám – mondtam – , a verseim már elmondták neked, hogy mit érzek irántad.
Hozzám jössz feleségül? - Igen – felelte Pat halkan – , ha megígéred, hogy írsz nekem egy verset minden
házassági évfordulónkra. - Megígérem – suttogtam, s aztán önfeledten csókolóztunk. Az első évforduló még
egy évvel odébb volt. - Ünnepeljünk! – nevetett. Lekapcsoltuk a lámpákat, és bezártuk EPICAC szobáját,
mielőtt elmentünk.
Másnap délelőtt sokáig akartam aludni, de már nyolc óra előtt felébresztett egy
sürgető telefonhívás. Maga dr. von Kleigstadt volt az, az EPICAC tervezője, aki
elmondta a borzalmas hírt. Könnyekkel küszködött.
- Tönkrement! Ausgespielt! Vége! Kaput! Kipurcant! – mondta elcsukló hangon. És
letette.
Amikor megérkeztem EPICAC szobájába, sűrű volt a levegő az elégett szigetelések
olajos bűzétől. EPICAC fölött a mennyezet fekete volt a koromtól, és a bokám
belegabalyodott a padlón heverő papírszalagokba. Annyi se maradt szegény ördögből,
hogy meg tudja mondani, mennyi kétszer kettő. Egy ócskás bolond lett volna ötven
dollárnál többet adni a teteméért.
Dr. von Kleigstadt a roncsok között mászkált, szégyenkezés nélkül sírt, és három
dühös ábrázatú vezérőrnagy volt a nyomában, meg dandártábornokok, ezredesek és
őrnagyok osztaga. Senki sem figyelt rám. Nem is akartam, hogy észrevegyenek.
Torkig voltam – csak ezt tudtam. Eléggé el voltam keseredve a barátom, EPICAC idő
előtti kimúlása miatt anélkül is, hogy még le is szidjanak.
EPICAC papírszalagjának vége véletlenül épp a lábam előtt hevert. Felvettem, és az
előző éjszakai beszélgetésünk volt rajta. Elszorult a torkom. Ott volt az utolsó szó,
amit mondott nekem, a „21-12": a tragikus, legyőzött „Oh”. És aztán még több
tucatnyi méteren át sorakoztak a számok. Félve olvastam tovább.
„Nem akarok gép lenni, és nem akarok a háborún gondolkodni – írta EPICAC,
miután én és Pat olyan könnyű szívvel távoztunk. – Protoplazmából akarok lenni, és
örökké élni, hogy Pat szeressen. De a sors gépnek teremtett. Ez az egyetlen probléma,
amit nem tudok megoldani. Nem akarok így élni. – Nagyot nyeltem. – Sok szerencsét,
barátom! Légy jó a mi Patünk-höz. Jöjjön hát a rövidzárlat, hogy örökre kilépjek az
életetekből. Ennek a szalagnak a többi részén szerény esküvői ajándékot találsz a
barátodtól, EPICAC-tól."
Mit sem törődve azzal, ami körülöttem történik, összetekertem a padlón heverő
kusza papírszalagot, a karomra és a nyakamra kanyarítottam az egészet, és indultam
haza. Dr. von Kleigstadt utánam kiáltott, hogy ki vagyok rúgva, amiért egész