hasonlat nem foglalja magában az erős társas dimenziót, mégis jól megragadja a túlélő kezdeti
elszigeteltségérzését, az tréner-edző képében pedig a terapeuta szerepét is megjeleníti. A terapeuta
technikai tudása, ítélete és erkölcsi támogatása a közös vállalkozás nélkülözhetetlen része, ám végső
soron mégis a túlélő az, aki saját cselekedetei révén meghatározza önnön gyógyulását.
A pácienseket gyakran foglalkoztatja, hogyan tudják megítélni, hogy már készen állnak-e a terápia
következő szakaszára. Az első szakasz végét semmilyen drámai esemény nem jelzi. Az átmenet
fokozatos, és még csak nem is egyenletes. A túlélő életébe fokról fokra visszatér a biztonság vagy
legalábbis a bejósol hatóság alapérzése. Visszanyeri azt az érzést, hogy számíthat magára és a többi
emberre. Talán sokkal gyanakvóbb és bizalmatlanabb, mint a trauma előtt volt, és talán még kerüli
az intimitást, de már mégsem érzi magát annyira sérülékenynek és elszigeteltnek. Többé-kevésbé
már önvédelmi képességében is bízik, képes úrrá lenni legzavaróbb tünetem, és tudja, hogy kiktől
számíthat támogatásra. A krónikus trauma túlélője nemcsak abban kezd hinni, hogy képes
megfelelően gondoskodni önmagáról, hanem abban is, hogy ez a legkevesebb, amit megérdemel.
Emberi kapcsolataiban már tudja, milyen fokú bizalmat érdemes az emberekbe vetnie, és képes
megvédeni önmagát. A terapeutával való kapcsolatában olyan biztonságos szövetségre talált, amely
mind az autonómia, mind az emberekhez való tartozás érzését erősíti benne.
E ponton — különösen az egyszeri, akut trauma után - megesik, hogy a túlélő egy időre egyszerűen
félre akarja tenni emlékeit, és folytatni kívánja megszokott életét. Ez egy ideig sikerülhet is. Nem
kőbe vésett szabály, hogy a felépülés folyamatának egyenletesen, megszakítás nélkül kell haladnia.
Ám a traumatikus események nem hagyják mindörökre félretolni magukat. A trauma emléke előbb-
utóbb visszatér, és figyelmet követel. Gyakran a traumára utaló erős emlékeztető jel, például egy
évforduló vagy a túlélő életkörülményeinek megváltozása az a kiváltó inger, amely visszaveti öt a
traumatikus élmény integrálásának befejezetlen munkájához. E ponton a túlélő készen áll arra, hogy
belekezdjen a gyógyulás második szakaszába.
KILENCEDIK FEJEZET
Emlékezés és gyász 211 - 235 old.
A felépülés második szakaszában a túlélő elmondja a trauma történetét elejétől a végéig, teljes
mélységében és részletességében.
A rekonstrukció munkája oly módon alakítja át a traumás emléket, hogy az szervesen illeszkedjen a
túlélő élettörténetébe. Janet a normális emlékezetet a „történetmesélés aktusaként" írta le. A
traumás emlék ezzel szemben szótlan és statikus. A túlélő beszámolója az eseményről eleinte
ismétlésekkel teli, sztereotip és érzelemmentes. Egy megfigyelő a trauma történetet - annak
átalakítás előtti állapotában - „elö-narratívumnak" nevezi. Az ilyen átalakítatlan emlék az idő
múlásával nem alakul és fejlődik, és semmit sem árul el mesélője érzéseiről vagy arról, hogy ő
maga miként értelmezi a történteket.^1 Egy másik terapeuta a traumás emlékeket pillanatképek
sorozatához vagy némafilmhez hasonlítja.
A terápia feladata, hogy biztosítsa a képeket kísérő zenét és szavakat.^2 A belső megerősítés alapelve
a gyógyulás második szakaszában is érvényes .A túlélőnek magának kell. igent mondania a múlt
borzalmaival "váló szembenézésre. A terapeuta a tanú és szövetséges szerepét játssza akinek
Jelenlétében a túlélő kimondhatja a kimondhatatlant. A trauma rekonstrukciója mind a pácienstől,
mint a terapeutától óriási bátorságot kíván.
Mindkettőjüktől megköveteli, hogy világosan lássák céljukat, és biztosak legyenek kettejük
szövetségében. Freud igen szemléletesen írja "Hogy a páciens a pszichoterápia során miként közelít
blacktrush
(BlackTrush)
#1