hatásait. Már készen áll rá, hogy traumatikus élménye tanulságait élete szerves részévé tegye. Kész
konkrét lépésekkel erősíteni hatalom- és kontrollérzetét, megvédeni magát a jövőbeli veszélyektől,
és elmélyíteni szövetségét azokkal az emberekkel, akikben már megtanult bízni. Egy gyerekkorában
szexuálisan bántalmazott túléld így írja le, hogyan jutott el erre a pontra: „Egy napon eldöntöttem:
»Na jó, ebből elég! Nem fogok egész életemben úgy járkálni a világban, mintha legszívesebben
mindenkit összevernék, aki ferdén néz rám. Soha többé nem kell így éreznem, ha nem akarok.«
Aztán azt gondoltam: »De hogyan akarok érezni?« Rájöttem, hogy biztonságban akarom magam
érezni a világban. Erősnek akarom érezni magam. Úgyhogy elkezdtem inkább arra figyelni, hogy
mi az, ami működik az életemben, és melyek azok a valós helyzetek, amikor nálam van az
irányítás."^2
236
A küzdés megtanulása
Az IRÁNYÍTÁS KÉZBEVÉTELE a valós élethelyzetekben gyakran jár tudatos
veszélykereséssel. Mire a túlélők a gyógyulás e szakaszába jutnak, már megértik, hogy számtalan
poszttraumás tünetük nem más, mint kórosan felerősödött normális vészreakció. Gyakran azt is
világosan látják hogy még mindig-sérülékenyek a traumát idéző fenyegetésekkel és emlékeztető
jelekkel szemben. Ennek ellenére számos túlélő dönt úgy, hogy az újraélés élmények passzív
elfogadása helyett aktívan szembefordul félelmeivel. A tudatos ön veszélyeztetés melletti döntés
egy bizonyos szinten a trauma további újrajátszásaként is értelmezhető. A spontán új rájátszáshoz
hasonlóan a döntés célja-is a traumatikus élményen való felülkerekedés, azonban az
önveszélyeztetés tudatos; tervezett és módszeres formában történik, ezért nagyobb eséllyel vezet
sikerre.
Azon túlélők esetében, akik sosem tanulták meg a testi önvédelem alapjait, ez a tanulási folyamat jó
módszer lehet mind a trauma feletti pszichés uralom megszerzésére, mind a fiziológiás
újrakondicionálásra. A női túlélők az újratanulás részeként lassan eljuthatnak arra a pontra, hogy
tudatosan elutasítják a nőiességet meghatározó hagyományos társadalmi elvárásokat, amelyek
alapja a nők önalávetése és konfliktuskerülő magatartása. Melissa Soalt pszichológus, aki női
önvédelmet is tanít, arról beszél, hogy edzésprogramja során miként kondicionálja újra a nők
veszélyre adott reakcióit. A tanfolyamon a résztvevők mind nehezebb feladatokkal kerülnek szembe
- az edzők fokozatosan erőszakosabbá váló támadási helyzeteket szimulálnak, amit a résztvevők
megtanulnak visszaverni:
A cél az, hogy megéreztessük velük a félelem izét, ugyanakkor azt is megtanítsuk nekik, hogy a
félelmük ellenére is képesek küzdeni. Az első edzés végére az erő átható érzése már elnyomja a
félelmet - vagy legalábbis egy szintre kerül vele. A résztvevőkben lassan kialakul a magas
adrenalinszínt-tűrés képessége. Megszokják, milyen érzés, amikor erősen ver a szívük.
Megtanulják, hogy hogyan lélegezzenek, és hogyan őrizzék meg nyugalmukat vészhelyzetben. [...]
Sokak számára a negyedik edzés a legnehezebb. [...] Ekkor van az a nagyon hosszú közelharc,
amikor az utcai rablót játszó edzők csak támadnak, támadnak és támadnak. A résztvevők eljutnak
arra a pontra, ahol már úgy érzik, egyszerűen nem bírják tovább, de bírniuk kell. Rájönnek, hogy
erőtartalékaik sokkal mélyebbek, mint valaha is hitlék volna — még akkor is, ha úgy jönnek ki a
küzdelemből, hogy terjesen kimerültek, vagy sírnak és reszketnek, mint a nyárfalevél. Ez jelentős
áttörés.^3
A hasonló önvédelmi foglalkozásokon való részvétellel a túlélők „a félelem ízének megérzését"
választják. Ezzel olyan helyzeteknek teszik ki magukat, amelyek során helyreállíthatók a veszélyre