Quim Monzó - Guadalajara

kellene számolni harmincig, és meg is lenne egy fél perc. Öt percig vagy fél
óráig már nehezebb lenne elszámolni másodpercenként. Ha pedig órákat
akarnának így kiszámítani, másodpercről másodpercre, még többet
hibáznának.
Később el is alszanak. Egyszerre ébrednek fel („Nem halloál valami
zajt?”), félig összeölelkezve, egyikük feje a másik vállára hajtva, a szemük
olyan közel van egymáshoz, hogy amikor az egyikük érthetetlen szavakat
mormol maga elé, a másiknak vissza kell kérdeznie, „Hogy?”, és amikor
kinyitja a száját, az ajkaik elindulnak egymás felé, bár aztán hirtelen
megtorpannak (a szájuk hat milliméterre van egymástól), mert pontosan
ebben a pillanatban a li elindul, begyorsul, aztán lelassul, végül nagy
rázkódások közepee a földszintre ér és megáll. Már várja őket a gondnok
és az egyik liszerelő („Jól vannak?”). A férfi és a nő egymásra néz.
Mondaniuk kellene valamit, megbeszélni egy találkozót... A nő azonban úgy
látja, hogy a férfi túl sokáig késlekedik a kérdéssel, a férfi pedig úgy látja, a
nőt nem érdekli különösebben a dolog, és mire észbe kap, a nő már el is
indul a negyedik, utolsó li felé. Most, hogy vége a bezártságnak, vége
mindennek? A férfi végül kifelé veszi az irányt, és közben azon töpreng,
nem kelle volna csak így elmennie, anélkül hogy megbeszéltek volna
bármit, legalább a telefonszámát meg kelle volna adnia. Amikor kilép az
utcára, arra gondol, hová is megy tulajdonképpen, amikor neki a 12.
emeleten van dolga. Megfordul tehát, kinyitja az épület ajtaját,
keresztülmegy a hallon, kikerüli a gondnokot és a szerelőt, akik azt figyelik,
ahogy egy másik szerelő az új, elromlo li tetején állva ellenőrzi a
kábeleket, a vezérlőegységet, síneket. A férfi a negyedik lihez szalad,
amelynek az ajtaja már elkezde becsukódni, még éppen sikerül a két ajtó
közé, abba a féltenyérnyi résbe préselni a jobb lábfejét, amivel eléri, hogy
az automata ajtó újra kinyíljon.