Quim Monzó - Guadalajara

balerina, odamegy hozzá, megöleli, a színésznő színpadias mozdulaal
ellöki magától, a színész erre hátrálni kezd, megáll a tálalószekrénynél, és
arra gondol, hogy abba kellene hagyni ezt az egészet, még ma, ahogy véget
ér az előadás. Ez a darab őt már nem elégí ki, neki valami újra van
szüksége, friss levegőre. Mi lehetne az ürügy arra, hogy abbahagyhassa?
Azt nem mondhatja csak úgy, mindenféle magyarázat nélkül, hogy elege
van a darabból, amiben éveken át folyamatosan játszo, ami sokévnyi
küszködés után végre meghozta neki a sikert és az elismerést. Nem
vallhatja be, hogy szép lassan rájö, a darab, amit olyan büszkén játszanak
immár kilencszázhuszonnegyedszer, egyszerű mellébeszélés. Ha betegséget
színlelne (színész és színésznő most szenvedélyesen csókolózik), akkor
biztos elmaradna az előadás. De mennyi ideig színlelhetne betegséget
anélkül, hogy gyanakodni kezdenének? Két hég? Egy hónapig? Ha a
színlelt betegség tovább tartana, valószínűleg (bár nem tudnák, hogy
valóban becsapta őket) keresnének helyee a szerepre valaki mást. A darab
most van a csúcson. Nem lehet csak úgy lemondani az előadásokat. A csók
után a színésznő látványosan megtörli a kezével a száját, és rendreutasítja a
színészt, aki erre sértegetni kezdi, miközben elképzeli, milyen lenne az a
másik, aki megkapná utána a szerepet (az egy pillanatra sem merül fel
benne, hogy jobb is lehetne nála), azt a szerepet, amit ő vi sikerre! Ez a
gondolat elborzasztja. És az is elborzasztja, hogy ez az egyetlen oka annak,
hogy nem mond le a szerepről, hogy tovább játssza nap nap után, és
amikor lemegy a függöny, és hallja, hogy a közönség tapsol, ő integetni
kezd: runszerűen, de azért mégis nagyon büszkén.