Guido Tonelli - Idő

Így érkezik el az utolsó, a legiszonyúbb éjszaka, és Hladík
imádkozik: kérleli Istent, állítsa meg az időt, és adjon neki még
egy évet, hogy befejezhesse a művét. Szörnyű, szorongató
álmokkal és gyötrelmes ébredésekkel teli éjszaka következik.
Személyes küzdelmet folytat az idővel, pontosabban annak
illúziójával: könyörtelen órák hangzavara veszi őt körül, és a
ketyegésük egy pillanatra sem szűnik.
Hajnalra, amikor a kivégzőosztag elé hurcolják, Hladík
immár elvesztette minden reményét. A katonák felsorakoztak
az udvaron, céloznak, és az őrmester kiadja a tűzparancsot. És
itt következik be a titkos csoda, ami a történet címét adja.
Az egész világ megdermed. Hladík képtelen megmozdulni,
de egyetlen golyó sem találja el. Az őrmester karja befejezetlen
mozdulatba merevedik, és az a súlyos esőcsepp, amely
korábban Hladík halántékát érte, és lassan lefelé gördült az
arcán, nem folytatja az útját. Szellő se rebben, akár egy
festményen. Az udvar kövére egy méh mozdulatlan árnyékot
vet. Miután leküzdötte zavarát, Hladík rájön, hogy imája
meghallgatásra talált. Egyévnyi ideje lesz rá, hogy befejezze a
művét, bár ezt emlékezetből kell megtennie, fejben megalkotva,
kibővítve és felülvizsgálva a hiányzó versszakokat,
mozdulatlanságra kényszerítve, mint ahogyan minden
körülötte is megdermedt.
Egyévnyi, szavakba nem önthető erőfeszítés után a mű
elkészült; minden részletet kidolgozott benne, és teljes volt az
elégedettsége. Már csak egyetlen jelzőt kell találnia. Ezt is
megtalálta, és a vízcsepp legördült az arcán. „Őrült sikoltás tört