Jelenleg a tét emeléséről beszélnek abban a várakozásban, hogy Moszkva nem mer
majd válaszolni.
Sőt, továbbra is hangoztatják azt a tézist, hogy a NATO és tagállamai nem akarnak
közvetlen katonai konfrontációt.
Ezek a biztosítékok kétféle veszélyt nem szüntetnek meg.
Először is, a Nyugat játszhat a nukleáris elrettentés megbízhatóságával és
olyan provokációt idézhet elő, hogy Moszkva kénytelen lesz minden
rendelkezésre álló eszközzel megvédeni létfontosságú érdekeit. A Balti-tenger
lezárásával kapcsolatos, fent említett fenyegetések éppen ilyen kacérkodást ígérnek.
Másodszor, a növekvő kalandorizmus kialakult tendenciája további politikai
váltásokat helyez kilátásba az USA és szövetségesei részéről.
A konfrontáció logikája általában növeli a tétet, nem utolsósorban a már felmerült költségek
felhalmozódása miatt. Ennek eredményeképpen a rendelkezésre álló eszközök kezdik
meghatározni a kitűzött célokat.
A konfrontáció kockázatát növelő másik tényező a Nyugat
kollektív jellege.
A belföldi viták hajlamosak hangsúlyozni a NATO-n belüli
kapcsolatok egyenlőtlen jellegét Washington egyértelmű
dominanciája miatt. Eközben az európai államok vazallusi státusza
az, ami növeli az eszkaláció iránti érdeklődésüket.
Transzatlanti szövetségesek állandó félelme az a kilátás, hogy a Kínával való
versengéssel elfoglalt Washington elveszíti érdeklődését irántuk és újra az ázsiai
ügyekre összpontosít.
Ennek a félelemnek a megtestesítője Donald Trump személye, de az európai
fővárosokban attól tartanak, hogy ez a forgatókönyv bármelyik vezető személyiségétől
függetlenül bekövetkezik.
Az USA szövetségesei úgy vélik, hogy az idő ellenük dolgozik.
Ennek megfelelően az Oroszországgal való konfrontáció instrumentális funkciót kap, amely
segít igazolni, hogy Washington figyelmét az európai napirenden tartsa.
Az amerikai kongresszusban a Kijevnek 2024 elején nyújtandó finanszírozásról
folytatott vita máris ébresztőnek bizonyult, ami azt mutatja, hogy az USA elmerült a
saját ügyeiben.