Gabriel García Márquez - Száz év magány

hajszállal a koponyáján, úgy jelent meg előtte, mint egy látomás, Amaranta nem lepődött
meg, mert a leírt kísértet pontosan olyan volt, amilyennek már régóta képzelte. Elhatározta,
hogy majd rendbe hozza Rebeca holttestét, arca romjait kitölti paraffinnal, és a szentek
hajából parókát készít neki. Gyönyörű hullát csinál belőle, s lenvászon szemfödéllel,
bíborfodros, bársonybélésű koporsóban bocsátja a férgek rendelkezésére egy káprázatos
gyászszertartás keretében. Annyi gyűlölettel szőtte a tervét, hogy egészen belereszketett a
gondolatba: ugyanígy tenne akkor is, ha a szeretet vezérelné - de azért nem engedett a
kétségeknek, s aprólékos gonddal tökéletesítette a részleteket, úgyhogy végül nem is
szakértője, hanem virtuóza lett a halál szertartásainak. Csak azt az egyet felejtette ki
iszonyatos tervéből, hogy Istenhez küldött fohászai netán hiábavalónak bizonyulnak, és ő hal
meg előbb, nem pedig Rebeca. Amiként úgy is lett. De a legvégső pillanatban nem a kudarc
érzése töltötte el, hanem ellenkezőleg, minden keserűségétől megszabadult, mert a halál
abban a kegyben részesítette, hogy évekkel előre jelezte jövetelét. Egy forró déli órában
pillantotta meg: ott varrogatott mellette a tornácon, nem sokkal azután, hogy Meme a zárdába
ment. Azonnal ráismert, és egyáltalán nem látta félelmetesnek: hosszú hajú, kék ruhás
asszony volt, a külseje kissé divatjamúlt, és némiképpen Pilar Ternerához hasonlított
konyhalány korában. Fernanda többször is elment mellette, de nem látta meg, pedig a halál
oly valóságos, oly emberi volt, hogy egyszer megkérte Amarantát, legyen szíves, és fűzze be
a cérnát a tűjébe. A halál nem mondta meg, hogy mikor jön el érte, s azt se, hogy előbb üt-e
az órája, mint Rebecának, csak azt hagyta meg, hogy a következő április hatodikán kezdjen
bele a saját szemfödelébe. Megengedte, hogy olyan dúsra és ékesre hímezze, amilyenre
akarja, de csak ha éppoly kötelességtudóan dolgozik rajta, mint a Rebecáén, és elárulta, hogy
fájdalom, félelem és keserűség nélkül fog meghalni annak a napnak az estéjén, amikor
befejezi a szemfedőt. Hogy lehetőleg minél több időt pocsékoljon, Amaranta a legvékonyabb
lenfonalat választotta ki, és maga szőtte az anyagot. Akkora gondot fordított rá, hogy csupán
ez a munka négy évig tartott. Aztán nekilátott a hímzésnek. Ahogy közeledett az
elodázhatatlan vég, belátta, hogy munkáját csak valami csoda segítségével folytathatná
Rebeca halálán túl is, de épp az odaadó figyelemben megtalálta azt a nyugalmat, amelyre
szüksége volt, hogy beletörődhessen a kudarc gondolatába. Ekkor értette meg azt is, hogy
miféle bűvös körben forgott Aureliano Buendía ezredes az aranyhalacskáival. A világ most
már nem hatolhatott át a bőre felszínén, s a belseje védve maradt minden keserűségtől.
Sajnálta, hogy nem évekkel előbb következett be ez a megvilágosodás, amikor még
megtisztíthatta volna az emlékeit, új fényben építhette volna újjá a világmindenséget, és
remegés nélkül emlékezhetett volna vissza Pietro Crespi alkonyi levendulaillatára, és Rebecát
is kihalászhatta volna feneketlen nyomorúságából, nem a gyűlölet és nem is a szeretet által,
hanem azzal a határtalan megértéssel, amely a magány gyümölcse. A gyűlölet, amit Meme
szavaiból érzett ki egy este, nem azért rendítette meg, mert neki szólt, hanem mert önnön
mását vélte felfedezni egy másik serdülőkorban, amely éppoly tisztának látszott, mint annak
idején az övé, s mégis éppúgy megrontotta már a harag. De mivel ekkor már a legmélyebb
belenyugvásba süllyedt, még az a bizonyosság sem kínozta, hogy a sorsán immár
semmiképpen sem változtathat. Csak a szemfödelet akarta befejezni. Ahelyett, hogy
felesleges cikornyákkal késleltette volna, mint kezdetben, inkább gyorsította a munkát. Egy
héttel előbb kiszámította, hogy február negyedikére virradóra végzi majd az utolsó öltést, s az
okairól mit sem szólva, megpróbálta rávenni Memét, hogy az utána való napra kitűzött
klavikordkoncertet hozza előbbre, de Meme nem hallgatott rá. Amaranta ekkor mindent
elkövetett, hogy még negyvennyolc óráig kitartson, s már-már azt gondolta, hogy a halál
csakugyan kegyes hozzá, mert a február negyedikére virradó éjszakán a vihar tönkretette a
villanytelepet. De másnap reggel nyolckor valóban elvégezte az utolsó öltést a legremekebb
kézimunkán, amit női kéz valaha is alkotott, és minden drámaiság nélkül bejelentette, hogy
estére meghal. Nemcsak a családot figyelmeztette, hanem az egész falut, mert kiötlötte, hogy