Fernanda is így tett. Beültek egy kis kocsiba - olyan volt, mint egy óriási denevér, egy kehes
ló húzta -, és áthajtottak a kietlen városon, amelynek véget nem érő, salétrom marta utcái
ugyanolyan zongoragyakorlástól voltak hangosak, amilyet Fernanda hallgatott lánykorában a
szieszták alatt. Felszálltak egy folyami hajóra, amelynek fából ácsolt lapátkereke ropogott,
mint a tűzvész, és rozsdarágta vaslemezei úgy izzottak, mint a kemence szája. Meme a
kabinjába zárkózott. Fernanda naponta kétszer letett egy tál ételt az ágya mellé, majd naponta
kétszer érintetlenül kivitte, nem mintha Meme elhatározta volna, hogy éhen hal, hanem mert
az ételnek még a szagától is undorodott, és gyomra még a vizet sem fogadta be. Ekkor még
maga sem tudta, hogy termékenysége fittyet hányt a mustárgőzöknek, mint ahogy Fernanda is
csak majdnem egy év múlva tudta meg, amikor hazahozták a gyereket. A fullasztó kabinban,
a vasfalak rezgésétől és a hajókerék nyomán felkavart iszap elviselhetetlen szagától betegen,
Meme már nem is számolta a napokat. Már hosszú idő telt el, amióta a ventillátor lapátjai az
utolsó sárga pillangót is szétszaggatták, és ő tudomásul vette, mint jóvátehetetlen tényt, hogy
Mauricio Babilonia meghalt. De nem hagyta eluralkodni magán a csüggedést. Őrá gondolt
akkor is, amikor öszvérháton átvergődtek a délibábos fennsíkon, ahol hajdan Második
Aureliano bolyongott a földkerekség legszebb lányát keresve, és amikor az indiánok
ösvényein megmászták a hegyláncot, majd beértek a gyászos városba, amelynek
kősikátoraiban harminckét templom lélekharangja visszhangzott. Aznap éjjel a kihalt
gyarmati kúriában aludtak deszkákon, amiket Fernanda fektetett le a szoba elgazosodott
padlójára, és az ablakról letépett függöny foszlányaiba takaróztak, amelyek szétszakadtak a
testükön, valahányszor megfordultak. Meme tudta, hogy hol vannak, mert az álmatlanság
rettenetében járkálni látta azt a fekete ruhás urat, akit egy régmúlt karácsonyestén hoztak el
hozzájuk ólomládában. Másnap mise után Fernanda egy komor épületbe vezette, és Meme
azonnal ráismert, mert anyja sokszor emlegette a zárdát, ahol királynői nevelését kapta: ekkor
értette meg, hogy vége az utazásnak. Mialatt Fernanda a szomszédos irodában beszélgetett
valakivel, ő a gyarmati korból való érsekek nagy olajportréinak sakktáblamintázata alatt
várakozott a fogadószobában dideregve, mert még mindig a fekete virágos batisztruha és a
fennsík fagyától puffadt magas szárú cipő volt rajta. A fogadószoba közepén állt, és az
ablaküvegen át ráhulló sárga fényben Mauricio Babiloniára gondolt, amikor egy szépséges
novícia kihozta az irodából a bőröndjét a három váltás fehérneművel. Meg se állt, ahogy
elhaladt mellette, csak odanyújtotta a kezét:
- Gyerünk, Renata.
Meme megfogta a kezét, és engedelmesen követte. Fernanda akkor látta utoljára, amikor
igyekezve lépést tartani a novíciával, behúzta maga mögött a kolostor vasrácsos ajtaját. Akkor
is Mauricio Babiloniára gondolt, olajszagú testére meg a körülötte rajzó pillangókra, mint
ahogy őrá gondolt minden hátralevő napján, míg nagy sokára, egy őszi hajnalon öreg fejjel,
idegen név alatt és mindvégig szótlanul meg nem halt egy sötét krakkói kórházban.
Amikor Fernanda visszautazott Macondóba, a vonatot fegyveres rendőrök kísérték.
Útközben tapasztalta, hogy az utasok idegesek, a vasútvonal mentén elterülő falvakban
katonai előkészületek folynak, s a levegő is ritkább, mint amikor biztosan érezni, hogy valami
súlyos dolog készül, de bővebb felvilágosítást csak Macondóban kapott, ahol elmondták,
hogy Második José Arcadio sztrájkot szervez a banántársaság munkásai között. „Még csak ez
hiányzott - mondta magában Fernanda. - Egy anarchista a családban.” Két hét múlva kitört a
sztrájk, de nem járt olyan drámai következményekkel, mint amilyenektől tartottak. A
munkásoknak az volt a kívánságuk, hogy vasárnap ne kelljen banánt szedniük és vagonba
rakniuk, s ez a kérés olyan jogosnak látszott, hogy még Antonio Isabel atya is síkraszállt
mellette, mert úgy vélte, megegyezik Isten törvényével. Az akció diadala, akárcsak a többié a
következő hónapokban, kiragadta a névtelenségből a szürke Második José Arcadiót, akiről
mindaddig azt mondogatták, hogy csak egyhez értett: elárasztani a falut azokkal a francia
ringyókkal. Éppolyan hirtelen lendülettel, ahogy az esztelen hajózási vállalkozás kedvéért