tesznek, mint a köldöküket bámulják, és még van képük pacsirtamájat kérni ebédre. Második
Aureliano szokása szerint elvonult a gyerekekkel enciklopédiát nézni, és Fernanda úgy tett,
mintha rendet akarna csinálni Meme szobájában, csak hogy Második Aureliano meghallja a
morgását: nem sül le a bőr a pofájáról, azt meséli a szegény ártatlanoknak, hogy Aureliano
Buendía ezredes képét látják az enciklopédiában. Mialatt délután a gyerekek sziesztáztak,
Második Aureliano kiült a tornácra, de Fernanda oda is utánament, és szüntelenül ingerelte,
gyötörte, irgalmatlanul körülzümmögte, mint egy bögöly, mondván, hogy persze most,
amikor már legfeljebb csak követ ehetnek, férjem-uram elterpeszkedik, mint egy perzsa
szultán, és az esőt bámulja, mert ez lett belőle, semmi más, egy világ lustája, egy selyemfiú,
egy semmirekellő, puhább, mint a vatta, nőkkel tartatja ki magát, és összetéveszti a feleségét
Jónáséval, akit még a bálna meséje se hozott ki a sodrából. Második Aureliano több mint két
órán át hallgatta szemrebbenés nélkül, mintha süket volna. Csak késő délután szakította félbe,
amikor már nem bírta elviselni a fejét hasogató dobpufogást.
- Hallgass már, könyörgök - rimánkodott.
De Fernanda nem hallgatott, sőt még hangosabban folytatta. - Miért hallgatnék? - kérdezte. - Akinek nem tetszik, szedje a sátorfáját. - Második Aureliano ekkor elvesztette az önuralmát.
Lassan felállt, mintha csak nyújtózkodni akarna, és tökéletesen adagolt, módszeres dühvel
egymás után megragadta a begóniásládákat, a páfrányos- és majoránnáscserepeket, és egymás
után földhöz vágta őket. Fernanda megijedt, hiszen addig nem is tudta világosan, milyen
iszonyú erő rejlik a litániájában, de most már késő volt, nem lehetett rajta segíteni. Második
Aureliano, a kitörő düh feltartóztathatatlan rohamától megrészegülve, betörte a tálaló üvegét,
szép lassan, egyenként kiszedte az étkészlet darabjait, és ízzé-porrá zúzta őket. Aztán
rendszeresen, derűsen, éppoly egykedvűen, ahogy annak idején a bankjegyeket ragasztotta fel
a házra, egyesével falhoz csapta a cseh kristályokat, a kézi festésű virágvázákat, a
rózsakoszorús bárkákon ringó leánykák képeit, az aranykeretes tükröket, minden törhető
holmit a szalontól a kamráig, és befejezésül a konyhai nagy agyagkorsót, amely hatalmas
robbanással szakadt szilánkokra az udvar közepén. Aztán kezet mosott, magára borította a
viaszosvásznat, és éjfél előtt egykét szárított húsdarabkával, néhány zsák rizzsel és zsizsikes
kukoricával és pár satnya banánfürttel tért haza. Attól fogva nem volt hiány ételben.
Amaranta Ursula és a kis Aureliano később úgy emlékezett vissza az özönvízre, mint
életük boldog korszakára. Fernanda szigorúságának nem volt foganatja: ott tocsogtak az udvar
mocsarában, gyíkokra vadásztak, feldarabolták őket, és a pillangószárnyak hímporával
levesmérgezést játszottak, amikor Irgalmas Szent Zsófia nem nézett oda. Legkedvesebb
játékszerük Ursula volt. Mint valami nagy, ütött-kopott babát, ide-oda hurcolták a házban,
tarka rongyokat aggattak rá, korommal és bíborfestékkel kenték be az arcát, s egyszer
majdnem az ő szemét is kivájták a metszőollóval, mint a varangyos békáknak. De a legjobban
az mulattatta őket, ha Ursula félrebeszélt. Az esőzés harmadik évében csakugyan történhetett
valami a fejével, mert lassacskán minden valóságérzékét elvesztette, s a jelent összemosta
élete rég múlt korszakaival olyannyira, hogy egyszer három napon át keservesen siratta
Petronila Iguaránt, a dédanyját, aki több mint egy évszázada feküdt a sírban. Olyan hihetetlen
zűrzavar volt benne, hogy a kis Aurelianóban a fiát látta viszont, az ezredest kisfiú korában,
amikor jégnézőbe vitték, a szemináriumban levő José Arcadiót pedig elsőszülött fiának
képzelte, aki világgá ment a cigányokkal. Miután annyit beszélt a családról, a gyerekek már
könnyen el tudták játszani előtte, hogy milyen az, ha beállítanak a látogatók, akik nemcsak
rég halottak voltak, de soha nem is éltek egyszerre. Ágyában ülve, hamu borította hajjal, arcán
piros kendővel, Ursula boldogan fogadta a nem létező rokonokat, akiket a gyerekek a
legapróbb részletekig lefestettek előtte, mintha valóban ismerték volna őket. Ursula olyan
eseményekről beszélgetett az elődeivel, amelyek jóval a születése előtt mentek végbe,
örvendezve hallgatta a híreiket, és velük együtt siratta mindazokat, akik jóval később haltak
meg, mint maguk a látogatók. A gyerekek hamarosan felfigyeltek rá, hogy Ursula e