Gabriel García Márquez - Száz év magány

megnyerje az első díjat, egy párizsi utazást. A képesújság Aurelianónak járt, ő segített a
szelvények kitöltésében, néha otthon, de legtöbbször az utolsó macondói patika
valeriánaillatában és porcelán tégelyei közt, ahol Mercedes, Gabriel rejtélyes jegyese lakott.
Ennyi maradt a múltból, amely nem bírt tökéletesen elenyészni, mert egyre csak enyészett,
végtelenül, önmagát emésztve, és úgy múlt el minden egyes pillanatban, hogy az elmúlása
sohasem lett mulandó. A falu a tétlenségnek olyan fokára jutott, hogy amikor Gabriel
megnyerte a pályázatot, és két váltás ruhával, egy pár cipővel és Rabelais összes műveivel
elindult Párizsba, integetnie kellett a mozdonyvezetőnek, hogy álljon meg, mert van felszálló.
A régi Törökök utcája most már elhagyatott zug volt, ahol az utolsó arabok évezredes
szokásuk szerint a küszöbön ülve várták a halált, bár hosszú évekkel azelőtt eladták az utolsó
rőf zsávolyt, és a homályos kirakatokban csak a lefejezett próbabábuk maradtak. A
banántársaság városa, amit Patricia Brown Prattville-ben (Alabama állam) talán megpróbált
fölidézni unokáinak a hajthatatlan előítéletekkel és ecetes uborkákkal fűszerezett estéken,
gizgazzal benőtt pusztasággá változott. Az öreg plébános, aki Angel atya utóda lett, s akinek a
neve senkit sem érdekelt annyira, hogy utánajárjon, kényelmes függőágyában heverve várta
Isten irgalmát a kétkedés okozta álmatlanság és az ízületi fájdalmak gyötrelmei között, mialatt
két lépéssel odébb a gyíkok és a hangyák marakodtak az örökül rájuk maradt templomon.
Ebben a Macondóban, amit még a madarak is elfelejtettek, amit olyan makacsul megült a por
és a hőség, hogy minden lélegzetvétel nagy erőfeszítést kívánt, egy csukott házban, ahová a
magány és a szerelem és a szerelem adta magány zárta be őket, s ahol szinte lehetetlen volt
aludni a vöröshangyák surrogásától, csak ketten voltak boldogok, Aureliano és Amaranta
Ursula, a világ két legboldogabb embere.
Gaston közben visszament Brüsszelbe. Miután megunta a repülőgépvárást, egy szép napon
becsomagolta kis bőröndjébe a legszükségesebb holmiját, valamint összegyűjtött levelezését,
és azzal ment el, hogy majd légi úton tér vissza, mielőtt a koncesszióit átengednék egy német
repülőtársaságnak, amely az övénél nagyobb szabású tervezetet nyújtott be a tartományi
vezetőkhöz. Az első szeretkezés délutánja óta Aureliano és Amaranta Ursula máskor is
kihasználta a férji figyelmetlenség ritka alkalmait, és felpeckelt szájú hévvel estek egymásnak
a kockázatos találkozásokon, amelyeket csaknem mindig megszakított holmi váratlan
hazatérés. De amikor magukra maradtak a házban, úrrá lett rajtuk a nagy szerelmi hátralék
delíriuma. Esztelen, fergeteges szenvedélyüktől Fernanda csontjai rémülten zörögni kezdtek a
sírban, róluk pedig egy pillanatra sem múlt el az izgalom. Amaranta Ursula vinnyogásai,
haldoklásának trillái éppúgy felhangzottak délután kettőkor az ebédlőasztalon, mint hajnali
kettőkor a magtárban. - Csak az fáj - mondta nevetve -, hogy mennyi időt elpocsékoltunk. - A
szenvedély bódulatában is látta, hogy a hangyák letarolják a kertet, történelem előtti
éhségüket a ház gerendáin csillapítják, és látta, amint az élő lávafolyam újból elözönli a
tornácot, de csak akkor jutott eszébe, hogy szembeszálljon vele, amikor már a hálószobájába
is beáradt. Aureliano elfeledte a pergameneket, nem ment ki az utcára, és a katalán tudós
leveleire is csak sebtiben válaszolt. Egyiküknek se volt többé érzéke a valóság, az idő fogalma
és a mindennapos szokások ritmusa iránt. Újra bezárták az ajtókat és ablakokat, hogy ne
veszítsenek időt a folytonos vetkőzéssel, és úgy járkáltak a házban, ahogy a szép Remedios
szerette volna mindig; pucéron hemperegtek az udvar sarában, s egy délután majdnem
belefulladtak a vízbe, amikor a fürdőmedencében szeretkeztek. Rövid idő alatt több rombolást
vittek végbe, mint a vöröshangyák: összetörték a nagyszoba bútorait, bolondozásukkal
széttépték a függőágyat, amely átvészelte Aureliano Buendía ezredes sivár tábori szerelmeit, a
felhasított matracok tartalmát a padlóra szórták, hogy vattafergetegben fuldokoljanak. Bár
Aureliano ugyanolyan félelmetes szerető volt, mint a vetélytársa, a pusztításnak ebben a
paradicsomában Amaranta Ursula dirigált hóbortos leleményével és lírai mohóságával,
mintha a szerelembe sűrítette volna mindazt a féktelen energiát, amit ük-nagyanyja
cukorállatkák készítésére fordított. Azután, míg Amaranta Ursula trillázott a gyönyörben, és