másiknak. Ezért például az elektronok, amikor energiát kapnak, avagy
adnak le, nem „átvándorolnak” egyik pályáról a másikra, hanem
képletesen szólva (mivel még szemtanúja az esetnek nem volt)
átugranak egyik szintről a másikra. Amikor egy alacsonyabb szintre
ugrik egy elektron, akkor minimum egy kvantumnyi fotont bocsájt ki.
Na, ez az elmélet az egyik, mely megbukik a szingularitásban. Egy
atomnyi méretű Himalájában elég szorosan helyezkednek el a
részecskék ahhoz, hogy ne tudjanak mozogni, azaz pontosan
meghatározható legyen a helyzetük is, és a sebességük. Na persze
ehhez bele kellene látni egy atomnyi méretű fekete lyukba. Elméleti
szinten viszont fennáll a probléma.
A másik bökkenő, hogy nem igazán tudni, mekkora maga az
összeomlott csillag, mert a szingularitás, mely az eseményhorizontnál
kezdődik, annak a zónának a kezdete, amit a fény sem tud elhagyni.
Azaz egy korom sötét szoba, aminek a közepén van valami, amit nem
látni. Lehetséges, hogy minden fekete lyuk pontszerű, és csupán a
tömegük más, és azért az eseményhorizontjuk mérete is, és minél
hatalmasabb a tömeg ebben e pici pontban, annál jobban
összekuszálja, felcsavarja a téridő szövetét, extrém gravitációs erőt
produkálva.
De hova tűnik az a hatalmas tömeg? Lehetséges akármekkora
tömeget pont méretűre zsugorítani? Vagy lehetséges, hogy itt is az
extra dimenziók azok, amik megoldhatják a rejtélyt? Mert ha elég erő
préseli össze a részecskéket, azok átléphetnek ezekbe az extra
dimenziókba, ahol egyes elméletek szerint a gravitáció sokkal
erősebb, mint az általunk ismert négydimenziós tér-időben.
Korábban említettem, hogy a Nagy hadron ütköztetőben folynak is
ilyen kísérletek, atomi részecskéket ütköztetnek fénysebességhez
közeli gyorsasággal, és ha egyszer két részecske elegendő energiával
ütközik, átlépve az extra dimenziókba a gravitációs erő azonnal
szingularitássá préseli (ha csak pár milliomod másodpercre is, mivel
ennyi idő alatt el is párolog).