neki, hogy összehajigálsz egy rakás motoralkatrészt meg
gumicsövet, csak úgy találomra, abban bízva, hogy ami összeáll,
az majd úszni fog?
Hamming, még negyven év múltán is lenyűgözve, így írt 1986-
ban:
Shannon a bátorságában is páratlan volt. Elég, ha elgondolkodsz a fő tételén.
Szeretett volna egy kódolási módszert kialakítani, de nem tudta, mit tegyen, és
emiatt egy véletlenszerű kódot választott. Azután elakadt vele. S akkor feltett
egy lehetetlen kérdést: „Mit tenne egy átlagos véletlenszerű kód?” Majd
bebizonyította, hogy az átlagos kód tetszőlegesen jó, s hogy ebből adódóan
lennie kell legalább egy jó kódnak. Ki más merne ilyet gondolni egy végtelenül
bátor emberen kívül? Ez a nagy kutatók jellemzője: van bennük bátorság.
Hihetetlen körülmények között is mennek előre, csak gondolkodnak és
gondolkodnak.Ha egy véletlen kód nagyon nagy valószínűséggel mindjárt
hibajavító kód is, akkor mi a jó a Hamming-kódban? Miért nem
választunk rögtön csak úgy vaktában kódszavakat, hiszen
Shannon tételének ismeretében szinte biztosak lehetünk benne,
hogy kijavítja a hibákat. Ezzel a tervvel egy baj van: az nem elég,
ha egy kód elvben alkalmas a hibajavításra; gyakorlatiasnak is
kell lennie. Ha a Shannon-kódok valamelyike 50-es tömbméretet
használ, akkor a 0-ból és 1-esből összeállítható kódszavak
ötvenbitesek lesznek, azoknak a száma pedig 2-nek 50-edik
hatványa, egy kicsit több mint ezerbillió. Nagy szám tehát.
Űrhajód megkapja a jelet, az alighanem az egyik ebből a több
mint ezerbillióból, vagy legalábbis közel esik valamelyikükhöz.
De melyikhez? Ha végig kell pörgetned egybillió kódszót, akkor
bajban leszel. Megint beüt a kombinatorikus robbanás, és az