valami „haláloságy-modellt”: eszedbe fog-e jutni a halálos
ágyadon, hogy egy kicsit kevesebb lett a pénzed, mert lottóztál?
Aligha. De eszedbe fog-e jutni, hogy harmincöt évesen
nyugalomba vonultál, és hátralevő életedet Cabo mellett, a
tengernél, búvárkodva töltötted, mert megütötted a Powerball
főnyereményét? Holtbiztos, hogy igen.
A klasszikus elmélettől kissé messzebbre rugaszkodva Daniel
Kahneman és Amos Tversky azt a lehetőséget vetette fel, hogy az
emberek rendszerint hajlamosak más, a hasznossági görbétől
eltérő utat követni, s nemcsak akkor, ha Daniel Ellsberg urnát
tesz elébük, hanem más élethelyzetekben is. „Kilátáselméletüket”
- Kahneman később azért kapott Nobel-díjat – manapság a
viselkedési közgazdaságtan alapdokumentumának tekintik;
abban igyekeztek a leghűségesebben azt modellezni, ahogyan az
emberek valóban cselekszenek, s nem azt, ahogyan a racionalitás
absztrakt fogalmai szerint viselkedniük kellene. A Kahneman–
Tversky-féle elméletben az emberek hajlamosak nagyobb súlyt
adni a kis valószínűségű eseményeknek, mint egy olyan személy,
aki eleget tesz a Neumann–Morgenstern-axiómáknak; a
főnyeremény csábítása emiatt nagyobb annál, mint amit a
szigorúan vett hasznosság várható értékének kiszámítása adhat.
De a legegyszerűbb magyarázat nem támaszkodik sok
elméleti súlyemelésre. Lottószelvényt venni egyszerűen csak
mulatság – nem nagy, de jó mulatság, ha nyersz, ha nem. Nem
akkora, mint egy karib-tengeri nyaralás vagy mint egy egész
éjszakán át tartó táncos buli, de azért ugye megér egy-két dollárt?
Alighanem igen. Van ok persze kételkedni ebben a