Olyasmi ez, mint a futball. Vannak persze pillanatok, amikor
egyetlen játékos szerzi meg az irányítást az egész játék felett;
ezeket a pillanatokat jegyezzük meg, s még sokkal később is
nagyra tartjuk és felidézzük őket. De ez nem az amerikai futball
normális működésmódja, a mérkőzéseket legnagyobbrészt nem
így nyerik meg. Amikor az irányító ragyogó touchdown passzt
ad az előretörő elkapónak, akkor sok embert látsz összhangban
együttműködni: nemcsak az irányítót meg az elkapót, hanem a
támadó fal embereit is, akik igyekeznek egy ideig feltartani a
védekező csapat játékosait, hogy az irányítónak legyen helye és
ideje passzolni. Ez a feltartás azután lehetőséget ad a
futójátékosnak, hogy úgy tegyen, mintha hozzá került volna a
labda, s ezzel elvonja a védők figyelmét a kritikus pillanatban.
Ott van továbbá az edzői csapat, s benne a támadáskoordinátor:
ő hívja a játékot, meg az ő táblát tartó segítői, s mindebben
benne van az erőnléti csapat is, ők tartják a játékosokat
formában, hogy jól fussanak és dobjanak. Nem lehet
valamennyiüket géniusznak nevezni. De ők teremtik meg
azokat a körülményeket, amelyek között egy géniusz
megjelenhet.
Terry Tao ezt írja:
A magányos (s netán egy kicsit őrült) géniusz népszerű képe – aki ügyet sem
vet az irodalomra, sem más szokványos tapasztalati lehetőségre, csak valami
megmagyarázhatatlan ihlettől vezetve (s nem kevés türelemmel megáldva)
lélegzetelállítóan eredeti megoldást talál egy minden hozzáértőt zavarba ejtő
problémára – kétségkívül elbűvölő és regényes kép, de roppant hibás is,
legalábbis a modern matematika világában. Vannak persze látványos, mély és