hogy nincs, s egyre közelebbről ismerte már, míg végül
ráébredt, hogy az nagyon is van.
Bizonyítani nappal és cáfolni éjszaka – ilyesmi nem csak a
matematikában van. Úgy gondolom, hogy jó szokás ilyesfajta
próbának alávetni minden hiedelmünket, társadalmit,
politikait, természettudományost és filozófiait egyaránt. Nappal
higgy, amit hiszel, de éjjel érvelj a neked legkedvesebb állítások
ellen. Ne csalj! A lehető legnagyobb átéléssel gondold úgy, hogy
hiszed azt, amit nem hiszel. És ha nem sikerül lebeszélned
magad meglévő hiedelmeidről, akkor jóval többet fogsz tudni
arról, hogy miért hiszel abban, amiben hiszel. Egy kicsit
közelebb fogsz kerülni egy esetleges bizonyításhoz.
Ez a hasznos szellemi gyakorlat mellesleg egyáltalán nem az,
amiről F. Scott Fitzgerald beszélt. Az egymásnak ellentmondó
hiedelmek fenntartása mint lehetőség a The Crack-Up (A
szétesés) címmel 1936-ban megjelent esszéjében bukkant fel,
amelyet önmaga visszafordíthatatlan széthullásáról írt. A
fejében forgó ellentétes gondolatok „az erőfeszítések
értelmetlenségének és a küzdelem szükségességének érzete”.
Samuel Beckett ezt később tömörebben is megfogalmazta: „...
nem tudom folytatni, folytatom.”{^15 } Fitzgerald az „elsőrangú
intelligencia” jellemzésével a maga intelligenciáját mint
elhivatottságot tagadja: önmaga szemében voltaképp megszűnt
létezni az ellentmondás súlya alatt, ahogyan Frege
halmazelmélete megszűnt, és a számítógép is Kirk kapitány
paradoxonjától. (A The Housemartins az „Ember ül a sövényen”