előtte. Erősen sütött a nap a téli napon; Lady Tichborne fáradt szemét
elhomályosította a sírás. A néger szélesre tárta az ablakokat. A fény álarcul
szolgált: az anya felismerte a tékozló fiút, és magához ölelte. Most, hogy
igazán az övé lett, nem volt már szüksége a naplóra és a levelekre,
amelyeket a fia Brazíliából küldött: imádott visszfények voltak ezek
csupán, amelyek táplálták magányát tizennégy bánatos esztendőn át.
Büszkén adta vissza őket: egy sem hiányzott.
Bogle diszkréten mosolygott: volt már miből adatokat merítenie Roger
Charles jámbor kísértetének.
Ad maiorem Dei gloriam
E szerencsés felismerés – amely mintha klasszikus tragédiák hagyományát
teljesítené be – megkoronázhatná ezt a történetet három biztos vagy
legalábbis valószínű boldogsággal: az igazi anyáéval, az apokrif és
tutyimutyi fiúéval meg a cselszövőével, aki mesterkedésének
gondviselésszerű apoteózisában nyerte el jutalmát. A Végzet (ezzel a
névvel illetjük ezer és ezer mindenfajta ok beláthatatlan, szüntelen
működését) nem így határozott. Lady Tichborne meghalt 1870-ben, s a
rokonok panaszt emeltek Arthur Orton ellen személybitorlás miatt. A sok
könny és a magány nemigen gyötörte őket, de annál inkább a kapzsiság, és
sohasem hittek a dagadt és jóformán írástudatlan tékozló fiúban, aki oly
viharosan bukkant elő Ausztráliából. Orton pedig számított temérdek
hitelezője segítségére, akik elismerik őt Tichborne-nak, hogy kifizethesse
őket.