Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

hogy a Malmőből érkezett Nordstjärnan az éjszaka a hármas dokkban
felszedi a horgonyt; felhívta Loewenthalt, és célzott rá, hogy mondani
szeretne valamit – anélkül hogy a többiek megtudnák – a sztrájkkal
kapcsolatban, s megígérte, hogy sötétedéskor felmegy az irodába. Remegett
a hangja; illett a remegés egy spiclihez. Más emlékezetes dolog nem történt
akkor reggel. Emma tizenkettőig dolgozott, és megbeszélte Elsával és
Kronfussszal a vasárnapi séta részleteit. Ebéd után lefeküdt, és behunyt
szemmel összefoglalta a kész tervet. Arra gondolt, hogy a zárójelenet
kevésbé lesz borzalmas, mint az első, és arra, hogy kétségtelenül megadatik
majd neki a győzelem és az igazságszolgáltatás öröme. Hirtelen riadtan
fölkelt, és a komódfiókhoz szaladt. Kihúzta; Milton Sills fényképén – ahová
az este tette – ott feküdt Fain levele. Senki se láthatta meg; elolvasta és
összetépte.
E délután eseményeiről nehéz megbízhatóan beszámolni, és talán
igazságtalan is lenne. A pokolinak jellemző vonása a valószerűtlenség: ez
olyan vonás, amely csillapítani látszik a pokoli által keltett rémületet, pedig
talán inkább fokozza. Hogy lehet valószerűvé tenni egy cselekedetet, ha az
is alig hisz benne, aki végrehajtotta; hogy lehet világossá tenni azt a rövid
zűrzavart, amelyet Emma Zunz emlékezete ma kilök magából, és
összekuszál? Emma Almagro felé lakott, a Liniers utcában; tudomásunk
van róla, hogy aznap délután elment a kikötőbe. Az ocsmány Paseo de
Julión talán tükrök sokszorozták, fények világították meg, és éhes szemek
vetkőztették, de észszerűbb, ha azt feltételezzük, hogy kezdetben
észrevétlenül bolyongott a részvétlen sokaságban... Bement két vagy
három kocsmába, figyelte a többi nő módszereit. Végül rábukkant a
Nordstjärnan tengerészeire. Az egyik túl fiatal volt, Emma attól félt, hogy
valamiféle gyöngédség támad benne a matróz iránt, így másikat választott,