Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

bűvös úton-módon valami óriási kincsre tett szert. Annak szentelte az életét,
hogy megvédelmezze azt a kincset az emberek kapzsiságától; éjjel-nappal
virraszt fölötte. Hamar, talán túlságosan is hamar véget ér majd ez a
szolgálat: a csillagok megmondták neki, hogy kikerült már a kovács
kezéből az a kard, amely mindörökre véget vet neki. (Ezt a kardot Gramnak
hívják.) Egyre cikornyásabb stílusban dicsekszik testének fényével és
hajlékonyságával; egy helyen szórakozottan pikkelyeket említ; máshol azt
mondja, hogy az a kincs, amit őriz, vörös gyűrűkből és csillogó aranyból
áll. Végül rájövünk, hogy az aszkéta nem más, mint Fafner sárkány, és a
kincs, amelyen nyugszik, a Nibelungok kincse. Sigurd feltűnése váratlanul
véget vet a történetnek.
Említettem, hogy amíg ezt a semmiséget írtam (amelybe, áltudós
módon, a Fáfnismál néhány verssorát is beszúrtam), el is feledkeztem a
pénzről. Éjszakákon át annyira biztos voltam benne, hogy el tudom
felejteni, hogy szinte szándékosan emlékezetembe idéztem. Tény, hogy
visszaéltem ezekkel a pillanatokkal; mindig könnyebb elkezdeni valamit,
mint befejezni. Hiába mondogattam, hogy az a vacak nikkeldarab éppen
olyan, mint a többi, ami kézről kézre jár, ugyanígy, szakadatlanul és
ártalmatlanul. Ezen felbuzdulva megpróbáltam egy másik pénzdarabra
gondolni, de nem tudtam. Emlékszem, néhány chilei öt- és tízcentavóssal
meg egy uruguayi húszassal is sikertelen kísérleteket tettem. Július 16-án
egy angol fontot szereztem; egész nap rá se néztem, de aznap éjjel (és más
éjszakákon is) nagyító alá tettem, és egy erős villanylámpa fényénél
tanulmányoztam. Azután egy papír alá tettem, és egy ceruza végével
lemásoltam. Semmire se mentem a fénnyel és a sárkánnyal és Szent
Györggyel; nem tudtam rögeszmét változtatni.