nap múlva elhívta Dunravent egy londoni sörözőbe, s ilyen vagy ehhez
hasonló szavakkal fordult hozzá:
- Cornwallban azt mondtam neked, hazugság a tőled hallott história. Az
események bizonyosak voltak vagy azok lehettek, de úgy elmesélve, ahogy
te mesélted, nyilvánvaló hazugsággá váltak. Valamennyi közt a legnagyobb
hazugsággal, a hihetetlen labirintussal kezdem. Egy menekülő nem rejtőzik
labirintusba. Nem emel labirintust a part kimagasló helyén, kárminszínű
labirintust, melyet már messziről megpillantanak a hajósok. Semmi szükség
labirintust építeni, hiszen maga a világegyetem is az. Aki valóban el akar
rejtőzni, annak London alkalmasabb labirintus, mint egy kilátó, amelyhez
elvezet egy épület valamennyi folyosója. A bölcs meggondolás, melynek
most részesévé teszlek, akkor éjszaka világosodott meg bennem, amikor az
eső zaját hallgattuk a labirintusban, s vártuk, hogy meglepjen az álom: az
térített észre, és vezetett a helyes útra; elfeledtem képtelenségeidet, és
értelmesebb dolgokon gondolkodtam. - A halmazelméleten, mondjuk, vagy a tér negyedik dimenzióján –
jegyezte meg Dunraven. - Dehogy – szólt Unwin komolyan. – A krétai labirintuson töprengtem.
A labirintuson, melynek egy bikafejű ember volt a középpontja.
Dunraven jártas volt a bűnügyi regényekben, és úgy gondolta, hogy a
rejtély megoldása mindig alábbvaló a rejtélynél. A rejtély a
természetfölöttinek, sőt az isteninek a része; a megoldás egyszerű
bűvésztrükk. Hogy elodázza az elkerülhetetlent, azt mondta: - A Minótaurosznak érmeken és faragványokon volt bikafeje. Dante
bikatestűnek és emberfejűnek képzelte. - Nekem ez a változat is megfelel – hagyta rá Unwin. – Az összefüggés
a lényeg a szörnyű ház és szörnyű lakója között. A Minótaurosz bőven