labirintusában. A háló utolsó folyosóján várta a csapda. A bokharai
végtelenül megvetette őt; nem alacsonyodott le odáig, hogy a legcsekélyebb
óvintézkedést is megtegye. Elérkezett a kívánt nap; Abenhakán partra szállt
Angliában, elment a labirintus kapujáig, átvergődött a vak folyosókon, s
talán már az első lépcsőfokokra hágott, mikor vezírje megölte, talán egy
lövéssel, a csapda nyílásából. Talán a rabszolga ölte meg az oroszlánt, s egy
másik golyó a rabszolgát. Aztán Zaid szétzúzta a három arcot egy kővel.
Így kellett tennie: hiszen egyetlen zúzott arcú halottat azonosítani kellett
volna, de a vadállat, a néger és a király logikai sort alkottak, s ha kettejük
kiléte ismeretes, bárki kikövetkeztethette a harmadik személyét. Semmi
különös nincs abban, hogy félt, amikor Allabyval beszélt; éppen végzett
szörnyű tettével, s menekülni készült Angliából, hogy visszaszerezze a
kincset.
Töprengő, hitetlen csend követte Unwin szavait. Dunraven még egy
korsó sört rendelt, mielőtt megszólalt:
- Rendben van – mondta –, hogy az én Abenhakánom Zaid volt. Az
ilyen metamorfózis, mondhatod, a műfaj klasszikus fortélya, valóságos
konvenció, melyhez ragaszkodik az olvasó. Csak az nem fér a fejembe,
hogy a kincs egy része Szudánban maradhatott. Ne felejtsd el, hogy Zaid a
király és a király üldözői elől menekült; könnyebb elképzelni, hogy az
egész kincset elrabolta, mintsem hogy azzal vesztegette volna az időt, hogy
elássa egy részét. Talán azért nem találtak pénzt, mert nem is volt pénz; a
kőművesek egy egész vagyont felemésztettek, ami a Nibelungok kincsével
ellentétben nem volt kimeríthetetlen. Ilyenformán Abenhakán azért kelt
volna át a tengeren, hogy egy elpazarolt kincset követeljen vissza. - Nem pazarolta azt el senki – mondta Unwin. – Befektette, hogy a
hitetlenek földjén egy hatalmas körkörös téglacsapdát állítson foglyul