helyeselték kitörésemet, és újabb hazugságokat gyártottak. Nem hittem
nekik, de nem mertem elhallgattatni őket. Egyik este vékony borítékot
kaptam, benne egy papírdarabkán néhány jel...
A nap már alászállott, mikor megérkeztem. A kerület egyszerű volt, és
szegényes; a ház igen alacsony; a járdáról beláttam a földes udvarok sorát, a
háttérben némi világosság derengett. Az utolsó udvarban nem tudom,
miféle muzulmán ünnepséget tartottak; egy vak ember érkezett vörös fából
készült lanttal.
Lábam előtt, mozdulatlanul, mint egy halott tárgy, egy vénséges vén
ember kuporgott a küszöbön. Elmondom, milyen volt, mert ez lényeges
része a történetnek. A sok esztendő elkoptatta és lecsiszolta, mint a víz a
követ vagy az emberek nemzedékei a bölcs mondásokat. Hosszú rongyok
borították, vagy legalábbis nekem úgy tetszett, s a turbán, mely fejét övezte,
az is csak egy darab rongy volt. A homályban felém fordította sötét arcát és
hófehér szakállát. Kertelés nélkül megszólítottam, mert már minden
reményemet elvesztettem, David Alexander Glencairnről kérdeztem. Nem
értett meg (talán nem is hallott), és így el kellett magyaráznom, hogy az egy
bíró, és hogy őt keresem. Mikor kimondtam e szavakat, éreztem, hogy
mennyire nevetséges ezt a vénséges vén embert faggatni, akinek alig több a
jelen, mint valami jellegtelen neszezés. »Hírt csak a Felkelésről vagy
Akbárról adhat ez az ember (gondoltam), de Glencairnről nem.« Amit
mondott, megerősítette sejtésemet.
- Egy bíró! – mondta némi csodálkozással. – Egy bíró, aki elveszett, s
akit keresnek. Ez még gyermekkoromban történt. Nem tudom az idejét, de
még azelőtt történt, hogy Nikal Szeyn (Nicholson) meghalt Delhi falainál.
Az elmúlt idő megmarad az emlékezetben; így hát felidézhetem, ami akkor
történt. Isten megengedte haragjában, hogy romlásnak induljanak az