Mi, öregek tücsköt-bogarat összehordunk, de végül is ide akartam
kilyukadni. Nem tudom, említettem-e magának Luis Iralát. Kevés olyan
cimbora akad már. Meglett ember volt, sohasem undorodott a munkától;
kedvelt engem. Életében nem tette be a lábát a bizottság helyiségeibe.
Asztalosmunkával kereste a kenyerét. Nem állt senki útjába, s azt sem tűrte,
hogy valaki az ő dolgába üsse az orrát. Egy reggel beállított hozzám, és azt
mondta:
- Talán már a füledbe jutott, hogy otthagyott Casilda. Rufino Aguilera
csábította el tőlem.
Azzal az emberrel már összehozott a sors Morónban. Azt feleltem: - Igen, ismerem. Még ő a legkisebb gazember az Aguilerák közt.
- Gazember vagy sem, most velem gyűlik meg a baja.
Elgondolkodtam, aztán így szóltam hozzá: - Senki sem csal el semmit senkitől. Ha Casilda faképnél hagyott, azért
tette, mert Rufinót szereti, s te már nem kellesz neki. - És mit szólnak ehhez majd az emberek? Hogy beszari vagyok?
- Azt tanácsolom, hogy ne rohanj a vesztedbe mindenféle szóbeszéd
meg egy hűtlen asszony miatt. - Az asszony nem érdekel. Egy férfi, aki képes öt percig egyfolytában
egy nőre gondolni, nem férfi, hanem buzi. Casildának nincs szíve. Az
utolsó éjszakán, amikor együtt voltunk, azt mondta, hogy már kezdek
vénülni. - Igazat mondott.
- Az igazság az, ami fáj. De most Rufinóról van szó.
- Vigyázz magadra. Láttam egyszer Rufinót Merlóban a udvaron munka
közben. Gyors, mint a villám. - Azt hiszed, hogy félek tőle?