A találkozás
Susana BombálnakElfelejti az ember, amit reggelente a napilapokban olvas, vagy csak egy-egy
alkalmi, délutáni beszélgetésre futja belőle; így aztán nem csoda, hogy már
senki sem emlékszik vagy csak álomszerűen emlékszik Maneco Uriarte és
Duncan hírhedt esetére, amely akkora port vert föl annak idején. No meg ez
úgy 1910 táján történt, az üstökös és a centenárium évében, s azóta már
annyi jó meg rossz történt velünk. Az eset főszereplői már halottak; a
szemtanúk pedig szent hallgatást fogadtak. Magasra emelt kézzel én is
letettem akkor azt az esküt, és gyerekkorom minden romantikus
komolyságával – kilenc-tíz éves lehettem – megéreztem a szertartás
jelentőségét. Nem tudom, észrevették-e a többiek, hogy a szavamat adtam;
se azt, hogy ők megtartották-e a szavukat. Bárhogy esett is, íme a történet
az elkerülhetetlen változtatásokkal, amit az idő meg a jó, avagy a rossz
irodalom hoz magával.
Azon a délutánon Lafinur unokabátyám magával vitt báránysütésre a
Los Laureles-kúriába. Nem tudnám már pontosan leírni a helyet;
képzeljünk el egy csendes, árnyas északi kisvárost, amely a folyó irányában
lejt, és semmiben sem hasonlít a síkságon elnyúló hosszú városokra. A
vonatút épp elég hosszú volt, hogy elunjam magam, igaz, tudjuk, hogy a
gyerekek életében lassan telik az idő. Már esteledett, amikor beléptünk a
kúria kapuján. Ott volt – éreztem – minden ősi elem: az aranyló sült hús