Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

(BlackTrush) #1

  • Ugyan dobják már el azt az ócskavasat, az csak akadály;
    akaszkodjanak össze rendesen!
    De a két férfi már ölre ment. Eleinte óvatosan mozogtak, mintha
    félnének, hogy megvágják magukat; tekintetükkel először a kést követték,
    később pedig az ellenfél szemét. Uriarténak elszállt a haragja, Duncannak
    pedig a közömbössége vagy a gyűlölete. A veszély mindkettőjüket
    megváltoztatta; most már két férfi verekedett, nem két gyerek. Azt hittem,
    hogy a tőrök zűrzavaros csatája lesz a verekedés, de követni tudtam, szinte
    végigkövettem az összecsapást, mintha sakkparti lett volna. Az idő persze
    azóta egyre jobban kiszínezte vagy épp elhomályosította a látottakat. Nem
    tudom, meddig verekedhettek; vannak események, amelyek nem mérhetők
    az idő szokásos mércéjével.
    A védelmet nyújtó poncsó nélkül, az alkarjukkal védték az ütéseket. Az
    ingujjak hamar szétszakadtak, sötét vérfoltok lepték be. Rájöttem, hogy
    tévedtünk, amikor azt hittük, hogy nem ismerik ezt a fajta vívást. Hamar
    észrevettem, hogy mindegyik másképp forgatja a kést. Az egyik fegyver
    hosszabb volt, mint a másik. Duncan igyekezett az ellenfél közelébe
    férkőzni, hogy leküzdje a hátrányt; Uriarte meg egyre csak hátrált, és
    távolról, mélyen szurkált. Ugyanaz a hang, amely az imént a vitrinre hívta
    föl a figyelmet, most felkiáltott:

  • Megölik egymást. Válasszák szét őket.
    Senki se mert közbelépni. Uriarte megingott; Duncan erre rávetette
    magát. Már-már összefonódott a testük. Uriarte tőre Duncan arcát kereste.
    Egyszerre csak mintha megrövidült volna az a kés: Duncan mellébe
    fúródott. Elterült a legény a gyepen. És akkor alig hallhatóan ezt suttogta:

  • De fura. Olyan ez az egész, mint valami álom.

Free download pdf