Mindenki felkacagott.
Uriarte – ismét talpon – így válaszolt:
- Én bizony megverekszem magával, mégpedig most mindjárt.
Valaki – Isten bocsásson meg neki – elszólta magát, hogy fegyverben
éppen nincs hiány.
Nem tudom, ki nyitotta ki a vitrint. Maneco Uriarte kiválasztotta a
legmutatósabb, leghosszabb fegyvert, azt, amelyiknek olyan U alakú
kézvédője volt; Duncan pedig – szinte hanyagul – megfogott egy fanyelű
kést, amelynek egy kis fa volt a pengéjébe vésve. Valaki megjegyezte, hogy
jellemző, hogy Maneco tőrt választott. Senki sem lepődött meg rajta, hogy
remeg a keze; de remegett ott mindenkié, Duncané is.
Az a szokás, hogy a verekedni készülő férfiak kimennek a házból, hogy
ne sértsék meg a vendéglátót. Félig vidáman, félig komolyan léptünk ki a
nedves éjszakába. Én is mámoros voltam, de nem a bortól, hanem a
kalandtól; azt kívántam, hogy bárcsak ölnének, hogy aztán legyen mit
elmondanom, s mire emlékeznem. Abban a pillanatban talán a társaság sem
volt felnőttebb nálam. Azt is megéreztem, hogy örvénybe kerültünk,
amelyet senki sem tud már megfékezni, s amely a vesztünkbe visz. Senki
sem vette túl komolyan Maneco kifakadását; egy régi vetélkedés
kiéleződésének vélték, amit a bor hozott a felszínre.
Fák közt haladtunk, elhagytuk a filagóriát. Uriarte és Duncan ment elöl;
csodálkoztam, hogy egymást figyelik, mintha valami meglepetéstől
tartanának. Egy gyepágy mellett haladtunk el. Duncan így szólt halk,
határozott hangon:
- Ez itt megfelel.
Ők ketten középen maradtak, tétován álltak. Egy hang odaordított
nekik:
