Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

egykor a szülei. 1910-ben nem akarta elhinni, hogy az infánsnő, aki végtére
is hercegnő, minden várakozás ellenére úgy beszélt, mint bármelyik
közönséges galíciai nőszemély, s nem úgy, mint egy argentin úrnő. Erről a
veje temetésén értesült, mégpedig egy gazdag rokona adta tudtára a zavarba
ejtő hírt, aki még sosem járt náluk, de akinek a neve után buzgón
nyomoztak a napilapok társasági rovatában. Jáuregui özvegye még mindig a
hajdani neveket használta; Artes utcát mondott, meg Temple, Buen Orden
és Piedad utcát, és a két Calle Largát emlegette, Parque és Portones teret. A
család csak képmutatásból, ő ellenben őszintén használta ezeket az elavult
neveket. „Keleti emberek”-et mondtak „uruguayiak” helyett. Az idős hölgy
nem mozdult ki otthonról; talán nem is gyanította, hogy mennyire
megváltozott és mekkorát növekedett Buenos Aires. Az első emlékeink a
legélénkebbek; az a város, amelyet a bejárati ajtó túloldalára képzelt el a
hölgy, valószínűleg sokkal korábban létezett, mint hogy a család kénytelen
volt kiköltözni a városközpontból. Neki még mindig ökrös szekerek
várakoztak az Once téren, és a barracasi villák lehullott ibolyáktól
illatoztak. „Én már csak holtakkal álmodom” – ez volt az egyik utolsó
mondata, amit hallottak tőle. Sosem volt ostoba, de amennyire tudom, nem
lelte kedvét semmiféle szellemi élvezetben; bizonyára csak az emlékezet,
később pedig a felejtés öröme maradt neki. Mindig nagylelkű volt.
Emlékszem világos színű, békés szemére és a mosolyára. Ki tudja, miféle
viharzó szenvedélyek lakoztak az idős hölgyben – most már eltűntek, de
egykor lángoltak –, akinek hajdan kegyében járt sors. Gyengéden szerette a
növényeket – hallgatag, szerény létük közel állt az ő életéhez –, néhány
begóniát tartott a szobájában, s meg-megsimogatta a leveleket, amelyeket
már nem látott. 1929 előtt – akkor merült alá az álomszerű homályban –
olykor elmesélt egy-egy történelmi eseményt, de mindig szó szerint