dombra akartak följutni – megadta magát a súlyosan megsérült parancsnok.
Kérésére ott helyben megadták neki a kegyelemdöfést.
Az emberei letették a fegyvert. Juan Patricio Nolan kapitány, a vörösök
vezére akkurátusan elrendelte a foglyok szokásos kivégzését. Ám ő is Cerro
Largó-i volt, így jól ismerte a Silveira és Cardoso közti régi viszályt.
Megkerestette őket, majd így szólt hozzájuk:
- Tudom, hogy egyiktek sem állhatja a másikat, és már jó ideje
kerülgetitek egymást. Jó hírem van számotokra: még mielőtt lemegy a nap,
megmutathatjátok, melyiktek a keményebb legény. Állva elvágatom a
nyakatokat, és úgy fogtok versenyt futni. Csak Isten a megmondhatója, ki
lesz a győztes.
A katona – aki odavitte a foglyokat – ezzel el is vezette őket.
A hír futótűzként terjedt el az egész táborban. Nolan úgy döntött, hogy a
futóverseny a délután utolsó eseménye lesz, de a foglyok követet
menesztettek hozzá, hogy tudtára adják: ők is látni szeretnék a versenyt, és
fogadni akarnak a futókra. Nolan értelmes ember volt, engedett a kérésnek;
és a foglyok keresztül-kasul fogadásokat kötöttek egymással: pénz,
lószerszám, ló meg szúrófegyver volt a tét, amit később – amikor eljött az
ideje – az özvegyek és a rokonok kaptak meg. Szokatlan hőség volt; a déli
pihenő mindenkit megilletett, ezért négy órára halasztották az eseményt.
(Silveirát csak nehezen tudták felébreszteni.) Nolan – a helyi szokásokhoz
híven – egy órát várakoztatta a foglyokat. Bizonyára a csatanyerést
tárgyalta meg a tisztjeivel; a tisztiszolga ki-be futkosott a teáskannával.
A sátrakkal szemben, a földút két oldalán várakoztak a foglyok, a
földön ültek, a kezük hátrakötve, hogy ne legyen gond velük. Volt, aki
káromkodással könnyített a lelkén, egyikük belekezdett a Miatyánkba,