- Ne – válaszolta. – Ez még nem bizonyíték. Ha én álmodom önt,
persze hogy tudja, amit én. Akármeddig sorolhatja, semmi értelme.
Hát ebben volt valami. - Ha ez a reggel és ez a találkozás csak álom, akkor mindkettőnk azt
hiszi, hogy biztos ő az, aki álmodik – feleltem. – Talán véget ér az álom,
talán nem. De addig is nyilvánvaló, hogy tudomásul kell vennünk ezt az
álmot, ahogy tudomásul vettük a mindenséget, azt, hogy a világra jöttünk,
hogy látunk és lélegzünk. - De hátha nem ér véget az álom? – mondta nyugtalanul.
Meg akartam nyugtatni őt is, magamat is; úgy tettem, mintha nagyon
biztos volnék a dolgomban, pedig dehogy voltam... - Az én álmom már hetven éve tart – mondtam. – Ha belegondolunk,
nincs az az ember, aki ne találkozna önmagával, amikor visszatekint az
életére. Mivelünk is ez történik most, csakhogy mi ketten vagyunk. Nem
akarsz tudni valamit a múltamról, ami a te jövőd?
Szótlanul bólintott. Kissé tétován folytattam: - Anya jól megvan Buenos Airesben, a Charcas és Maipú utca sarki
házában, de apa már vagy harminc éve meghalt. A szíve vitte el. Halála
előtt fél oldalára meg is bénult; a bal keze olyan volt a jobbon, mint egy
gyerekkéz egy óriás kezén. Türelmetlenül, de zokszó nélkül várta a halált.
Nagyanyánk is ott halt meg a háznál. Néhány nappal előtte mindannyiunkat
magához hívott, és így szólt: „Nagyon öreg asszony vagyok, jó sokáig
eltart, mire meghalok. Mindennapi dolog, ne zúgolódjatok, ez az élet
rendje.” Norah nővéred férjhez ment, és két gyereke van. Na és ti hogy
vagytok otthon? - Jól. Apánk most is mindig a valláson köszörüli a nyelvét. Az este is
azt mondta, hogy Jézus is csak olyan, akár a gaucsó, folyton csak
blacktrush
(BlackTrush)
#1